Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-10 / 10. szám

Áz egész cikksorozat maga a feltétlen bizalmatlanság. Bizalmatlanság az oktatás-ügyi kormány iránt, mely a felekeEeti Iskolák autonómiáját elnyirbálja, a tanárképzést kezében tartja, rendeleteivel beavatkozik az iskolák életébe; felügyeleti jogát mindinkább kiterjeszti: óraszámot, rendes tanárok számát, fizetés minimumát, tantervet megállapít; erkölcsi és politikai bajok miatt iskolát is zárhat, érettségi vizsgálatot ellenőriz stb. Bizalmatlankodás a prot. iskolák iránt, mert jogaikról az állam részére lemondanak, a tanárok iránt, mert nincsenek prot. szellemben nevelve, és a miniszteri mindenhatóság közelében nevelkedve első dolguk, hogy kihajhászott patrocinium alatt az állami iskoláknál keresik kívánságaik netovábbját. «Igy képzett, ily eszmekörben élő, ily érdekű tanárokat önmagunk feladása nélkül nem választhatunk, az ilv névleg prot., de tényleg a prot. egyház minden ügye iránt legalább is elhidegült egyénekben jövőnkbe fektetett bizalmunk zálogát sem láthatjuk.)) Nem terjeszkedhetem ki az idézett cikk részleteire ; de conclusióit sem hagyhatom minden megjegyzés nélkül, annál kevésbé, mert ugyanazon tárgyról beszél, melyhez én is szólani akarok. Abban talán megegyezünk mindnyájan, állam és vallásos felekezet, protestáns és katholikus, hogy egy cél felé törekszünk : a nevelés és oktatás ügyének tökéletesítése felé. (Ne felejtsük azonban, hogy az egyházi iskola a kulturális cél mellett az egyházi életnek veteményes kertje is. Szerk.) Az sem vonható kétségbe, hogy ezt a célt az valósíthatja meg legjobban, kinek legtevékenyebb a lelkesedése, vagyis a kinek jó akaratát a legtöbb anyagi és szellemi eszköz támogatja. Mert hogy a cél tisztaságában különbség volna az intézétek között fenntartóik szerint: azt manapság, a mikor minden lépésünket a nemzeti kultura emelése jellemzi, megtagadni akár államtól, akár felekezettől, nagyon kemény és igazságtalan vád volna. Azt nézzük meg tehát elfogulatlan szemmel, mit tett az állam a lefolyt két évtized alatt az alsóbb ügy, mint a felsőbb nevelés emelésére, hogy az európai szinvonalt megközelíthesse. Gondoljuk meg, hogy a modern nevelés igényeit jó részt csak azóta képesek kielégíteni a prot. iskolák, mióta felügyelő gondját az állam reájuk is kiterjeszti. Hisz maga az említettem cikk írója is bevallja, hogy a jogainkról való lemondásnak volt is, van is maradandó áldása ! O maga is lelkesedik a kulturállam eszméjeért, a mely a maga kezébe veszi a kulturális haladás tényezőit, s a népképviselet előtt való felelősség terhe mellett — tehát csakis törvényes alapon — érvényesíti az eszközöket, a melyek a nemzeti nevelés terén legérettebb gyümölcsöket teremhetnek, mert ezen eszközöket egy egész nemzet bizalma és anyagi ereje támogatja. Gondoljuk meg azt is, hogy ha a hazafias nevelést ma már az államtól nem lehet féltenünk, van-e hát az állam tantervének, vagy az iskolák ügyeire szóló rendeleteinek egyetlen betűje, a mely a prot. vallásosságot és az erkölcsös nevelést kockáztatná? A prot. iskolák a lefolyt utóbbi századokban előőrsei voltak a magyar nemzetiségnek, dajkái az ifjúság hazafias érzületének, a prot. vallásosságnak és erkölcsiségnek seminariumai. De ne akarjuk magunkat a megváltozott viszonyok között a rég múltnak emlékeivel takargatni, mert bizony kilátszik alóla a hiúságunk. Manapság a nemzeti érzület feltétlen sine qua non-ja az egész magyar nevelésnek; ma nincs szükség arra, hogy a vallásos antonomia kebelén melengessük a nemzetiséget és drága örökségünket, féltve őrzött alkotmányunkat és őrizzük attól a kormánytól, melynek első kötelessége azt ápolni és megvédeni. A CarafFák kora lejárt és a vélemény-szabad korszaka nem alkalmas ilynemű féltékenység igazolására. Az elnyomatás idején szükséges volt a reactió, ma céltévesztett. Az a küzdelem kora volt, mely az ifjú vallás földjét a mártírok vérével termékenyítette, ez a vállvetett munkálkodás korszaka, a mikor feltalált otthonunkban, a magunkéi között, ha külön pártok zászlaja alatt csoportosulva is, a közös jóra, a haza javára fáradozhatunk. A nevelés itt kétségkívül a legfontosabb. És csak elismerésünket érdemli meg az oktatás-ügyi kormány, ha azt látva, hogy a felekezetekben nincs meg az elég anyagi képesség iskoláik színvonalának kellő felemelésére, a formák és jogok fenntartásával arra törekszik, hogy a felekezetiesség bástyája mögött a viszamaradás tanyája ne lehessen. Tehát nem az az útja iskoláink emelkedésének, a melyet a felekezeti elszigeteltségben Schneller úr cikke kijelel, hanem az, a melyet a tiszántúli ref. tanáregyesület mult évi pályázatában kitűzött. Keressük meg, hol vannak a hibáink; igyekezzünk orvosságot találni, vegyük át az állami intézetek fejlettebb didaktikáját ; egyesítsük a magunk tapasztalataival, melyekkel a paedagogiai téren annyi üdvöset produkáltunk. Szóval ne legyen a mi kálvinistaságunk az üres szó büszkesége, hanem az okult lélek tevékeny lelkesedése ! És mindenekfölött ne fájjon nekünk az őszinte szó, ha a haladás első és mellőzhetetlen feltételéhez vezet: az obiectiv szemlélethez és általa a beismeréshez ! Azt hiszem, eltaláltam a helyes utat, melyen az állam befolyását a prot. iskolákra és ezzel kapcsolatban az államsegélyt is mérlegelnünk kell, mely fölött az említett cikk írója csak sajnálkozást érez. Hát jobb szolgálatot tesznek a protestantismus ügyének azok az iskolák, a melyek sem az egészség, sem a felszerelés, sem a tanári személyzet, sem a tanítás, sem a nevelés tekintetében — mert nem képesek — nem tudnak megfelelni a követelményeknek ? sőt még a legszerényebb feltételeket sem valósíthatják meg, s így elpusztulás veszedelmének teszik ki magukat: mint ha karöltve a magyar államkormánynyal, a nemzeti, protestáns, vallásos, erkölcsös nevelés minden veszélyeztetése nélkül szolgálnak a jó ügy érdekében? Vessünk csak egy mélyebbre ható és elfogulatlan pillantást azon különbségre, melyet két évtized teremtett a felekezeti iskolák életében, azóta, hogy az oktatás-ügyi kormány közvetetlen gondját azokra is kiterjeszti; és van-e okunk sajnálkozni a hatás fölött, melyet ezen fölügyelet, vagy még jobban az állami iskolák emelkedésének követésre indító példája a mi iskoláinkban is előidézett? Van-e okunk megbánni azt, hogy a ref. iskolák is tanáraikat mindinkább azon intézetek neveltjeiből válogatják, a melyek egyedül birják el eddig a helyes tanárképzés, következőleg a helyes oktatás garantíáit ? Vagy azt kelljen sajnálnunk, hogy ma már a tanári hivatás egy egész embert kiváu lelkesedésével, munkájával, kitartó türelmével, összes gondolatával, iskolában és társadalomban tekintélyt érdemlő föllépésével, hogy a tanár nemcsak jó kedvéből tekint be az iskolába, mikor már a szénagyüjtést, szőlőkapalást, vagy talán a lapszerkesztés gondjait és több e félét elvégzett; hanem a tanári állás a nevelésre és oktatásra, mint önálló életfoglalkozásra nevelt és érdemesített embernek állása, ki munkájáért tiszteletet érdemel a társadalomtól és elismerést az iskolák fenntartóitól ? Vagy azt sajnáljuk, hogy a tanárt 24—26 heti órája, melynek a legjobb akarattal sem birt megfelelni, kivált ha még az írásbeli dolgozatok készíttetése és javítása is eszébe jutott, és 600 — 800 frtos existentiája nem utalja ma már egyenesen kötelesség-mulasztásra és arra, hogy néha önérzetét