Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-24 / 8. szám

jogtudattal éles ellentétben állott, de ezen ellentét ritkán öltött oly éles alakot, mérgesedett el annyira, hogy az egyház közjólétét kockáztatta volna, az ellentét merevségét idővel kiegyenlítette a hitnek engesztelő hatalma. A viszonyok változtak. A vallásos szellem, az egyházias érzületnek hatalmas versenytársa akadt a korszellemben, mely magát a tekintély hatalma alól emancipálni törekszik. Idegen érdekek nyernek kifejezést az egyházi közélet terén, az önkény, a szabadosság, a féktelenség üti fel íejét. Bomlik a rend s nincs hatalom, mely ezen a bajon segítene. A szokásjog határozatlan, ingatag, fegyverül használják, védő s támadó fegyvert kovácsolnak belőle a hűtelen hívek. Nem csoda, hogy minden felől hangzik a jajkiáltás : törvényt mielőbb, mert elveszünk! S ehhez járul egy más figyelemre méltó körülmény. Az állami jogrend a codificátió útján rohamosan fejlődik. Jogállam, sőt — közfelfogás szerint — kisebb egyesület is, nem képzelhető anélkül, hogy viszonyai szövegezett, határozott értelmű törvények által rendezve nem volnának. Hz egyházunkban hiányzik. Innét az ellentét a modern jogtudat s egyházunk jogéletének gyarló alakjai közt. Innét a különösen képzett jogászok részéről tapasztalható közöny egyházunk iránt, valamint a részökről annyiszor nyilvánuló jóakaratú figyelmeztetés az egyház jogrend megszilárdítására. Innét az a tájékozatlanság, melyet azok tanúsítanak, kik a közbizalom útján egyházi hivatalt viselnek, a nélkül, hogy az egyházi joggyakorlattal megismerkedhettek volna. A protestáns jogászoknak tán legnagyobb része jobban ismeri a kánon-, mint az evang. egyházjogot. Azzal elméleti úton is megismerkedhetnek, ezt csak a gyakorlatból tanulhatják meg. Ideje, hogy ezen a bajon segítsünk s alig segíthetünk máskép, mint zsinati törvényhozás által. Jó szolgálatot tesz majd e fontos munka végzésében a szokásjog, a tapasztalat, az egyházi viszonyok fejlődése történetéből levonható tanulságok értékesítése. Sokkal szerencsésebb 2 £ t G Ü. vagyunk e tekintetben, mint a fent említett társulatok. Ismerjük az egyházalkotmányi elveket, ismerjük a gyakorlatot, vannak dicső intézményeink ; ismerjük hibáinkat is, a kor követelményeit is, s mind ezeket ismerve s lelkiismeretesen felhasználva, komolyan foghatunk a codificátió nagyfontosságú munkájához. Említsek-e még néhány mozzanatot a zsinattartás szükségének igazolása végett ? Ott van a feladatok légiója, melyek megoldást igényelnek ; a presbyter-zsinati elvnek a íejlett viszonyokhoz képest való érvényesítése; a rend és szabadság érdekeinek összhangzatos biztosítása ; az egyházalkotmány épületének kibővítése, betetőzése ; a papválasztás ügyének rendezése, a közalap megteremtése, de mind erről — ha Isten ugv akarja s a nt. szerkesztő úr megengedi (Öröm; mel veszem, sőt kérem. Szerk.) — utóbb kissé j részletesebben szeretném nézeteimet elmondani. Ott van az egység eszméje, mely — tagadhatatlan — legméltóbb s legmegfelelőbb kifejezést nyer a nemzeti zsinatban. S végül ne feledkezzünk meg azokról a ked| vező külső viszonyokról sem, melyek egyenesen oda utalnak, hogy a zsinati kérdést mielőbb a végmegoldás stádiumába juttassuk. Apáink felhasználták a kedvező időt, használjuk lel mi is. 1 Nem kell attól tartanunk, hogy a magyar felelős kormány ki ne eszközölje számunkra a zsinattártásra szükséges engedélyt, nem attól | sem, hogy alkotandó törvényeink a Felség részéről legfelsőbb helybenhagyást ne nyerjenek. S ha helybenhagyattak, semmiféle hatalom nem korlátozhatja az egyházat azon autonom jogok gyakorlatában, melyek kánonainkban kifejezést fognak nyerni. Most ez oldalról nehézség fenn nem forog, de úgy lesz-e majd a jövőben is ? Isten a megmondhatója! Sopron. * Poszvék Sándor. ISKOLAÜGY. A magán tanításról. Jelen soraimban arról a tárgyról akarom előadni nézetemet, hogy helyes-e, célszerű-e, ha a tanárok magán órán adnak oktatást növendékeiknek ? Olyan biztos vagyok benne, mintha csak hallanám, hogy az olvasó legelőször is azt az ellenvetést teszi, hogy ez a jámbor atyafi is választhatott volna öszszes tanügyi bajaink közül valami jelentékenyebbet, a minek megvitatása inkább megérdemelné, hogy vele a türelmet próbára tegye. Nem tiltakozom ellene, megengedem, hogy igaza van, csak azt a szerény észrevételt kockáztatom, hogy néha kis bajok is nagy szerencsétlenségek forrásaivá válhatnak. A vasúti vonatot egy gerenda elrothadása is kizökkenti sineiből, s ily rothadt gerendának látom tanügyi vonatunk előtt a tanárok magántanításai felől úgy az intéző körök, mint a szülő közönség között lábra kapott felfogást. A tanügyi intéző körök s a szüle közönség a tanárok magán óra adását elítéli, kárhoztatja, sőt az osztrák tanügyi miniszter annyira ment, hogy nemcsak azt tiltotta el, hogy a tanárok tanítványaiknak magán órákat adhassanak, hanem még azt is, hogy azokat ellátás végett magukhoz fogadhassák. Mi hűségesen átveszszük azt, a mit a szomszédban életbe léptetni látunk, s ha még annyira nem jutottunk is, mint az osztrákok, mert nálunk még nem tiltatott meg, hogy a tanárok kosztosokat tarthassanak, de a magán órák adását az intéző körök nálunk is tiltják a tanároknak. Azt tartja a közmondás, hogy a mely ebnek veszett hirét költik, annak veszettül kell elvesznie. Ily veszett