Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-24 / 8. szám

hire kelt nálunk a tanárok magán óra adásának. Egy barátom, a kinek fia olyan gymnasiumba jár, a hol még a tanárok magán óra adása divatozik, a napokban ezzel az anekdotával mulattatott. Azt mondom a fiamnak, tanulj gyerek; de az makacson visszafelel, nem tanulok biz én, mert úgy is megbukom, mivel nem vagyok privatista. Kapom magam, beíratom privatistának s újból sürgetem a tanulásra. Nos mit gondolsz, mit felelt erre ? Nem tanulok biz én, mert úgy sem bukom meg, mivel privatista vagyok. S ezzel az én barátom azt hitte, hogy a tanárok magán tanítása kérdését totaliter agyoncsapta. Lehet. Ki tagadná, hogy mint minden téren, úgy a tanári magán óra adás terén is vannak lelketlen, megvesztegethető emberek, a kik csak az anyagi haszonra néznek, s az elvett jót nem tisztességes munka, hanem az igazság lábbal tapodása árán kívánják megszolgálni. De más téren is csak így tesz a gazember, míg a becsületes a kikötött díjért becsületesen megszolgál. Ha úgy gondolkozunk, hogy a bizalommal mindenki visszaél: ne tartsunk szőllőpásztort, mert szőlőnkben szabadon járhatva a legszebb gyümölcsünket ellophatja, ne folyamodjunk bíróhoz, ügyvédhez, mert ellenfelünktől megvesztegettetheti magát, s az igazság elcsavarásával annak javára ítélhet. De én úgy gondolkodom, hogy mindenkit becsületesnek kell tartanunk, míg csak meg nem győződtünk róla, hogy gazember. Es ha egyesek visszaélése folytán más téren nem ítéljük el az egész testületet, úgy a tanároknál is ám fosztassék meg a magán óra adhatás jogától az, a ki azzal vissza él; de egyesek vétkéért ne sujtassék az egész testület, ne sújtassanak a szülők s a tanulók, mert azoknak jól felfogott érdeke is azt hozza magával, hogy a tanárok a magán órák adásától egyetemlegesen el ne tiltassanak. Igenis! a szülők, a tanulók, s a tanárok érdeke egyaránt követeli, hogy a tanárok növendékeiknek magán órákat adhassanak. A szülők érdekét tolom előtérbe e kérdésnél, mert ők szellemileg s anyagilag érdeklett felek, míg a tanárra legfelebb az ügy anyagi oldala tartozik. A szülőknek gyermekeik taníttatásával ugyanis az a céljok, hogy azokat az iskolai tanulmányok elsajátítása folytán úgy kiműveltessék, hogy azután valami szakpályára léphessenek, s helyüket az élet küzdő piacán diadalmasan megállhassák. Ha már most az iskolába lépő gyermekeket nézzük, azt találjuk, hogy azok között nagy ritkaság a kiváló jeles tehetség, a nagy többség bizony csak közepes vagy épen gyenge tehetséggel vállalkozik a reá váró nagy feladat megoldására. Minduntalan felhangzik a panasz, hogy iskoláinkban elenyésző csekély a jelesek és jók száma, az osztály zömét az elégségesek vagy pláne az elégtelenek tömege képezi. Nagy számmal bíró osztályokban nem ritkaság, hogy az elbukottak a létszám felét, vagy egy harmadát képezik. E szégyenletes eredményért azután a közvélemény rendesen a tanárt kárhoztatja. Ritkaság az olyan szülő, a ki gyermekének tehetségtelenségét, hanyagságát elismerné, hja, könnyebb a kudarcért a tanárra hárítni a felelősséget. A tanügyi intéző körök bűnbakja is többnyire a tanár, azok sem nézik azt, hogy annak mily selejtes emberanyaggal kell dolgoznia, hanem azt követelik tőle, hogy a felsőbb bölcsesség által kiszabott tananyagot ha törik, ha szakad, feldolgozza. Hej pedig de sokat lehetne felhozni e rengeteg tananyag ellen, a melynek súlyosabbá tételéhez még az a másik baj is járul, hogy olyannak elsajátítása kívántatik a gyermeki értelemtől, melynek megemésztésére az fejletlenségénél fogva nem képes. Itt csak a túlságos grammatizálást s a sokféle nyelvek taníttatását hozom fel, a mely már oly korban kezdetik meg, a midőn arra a 9—10 éves gyermek agya még egyáltalán alkalmatlan. Hát még a módszer! Uram bocsáss ! összehasonlító nyelvészet vívmányaival tömetik a 10 éves gyermek elméjét. Csoda, hogy valamennyi bele nem bolondúl. Hanem megcsömörleni csakugyan megcsömörlik tőle, mint ezt saját első gymnasiumba járó fiamon sajnosan tapasztalom. Ily körülmények között mit tegyen a gyermekéért aggódó, annak a visszataszító tantárgyakkal való keserves gyötrődését szívszakadva néző szülő ? Magán tanítót fogad mellé, a ki neki a keserves kiszenvedést némileg megkönynyítse, elviselhetővé tegye. S ugyan kikből áll ezen magán tanítók serege ? A tanárok el levén tiltva a magán tanítástól, rendesen valamely felsőbb tanulót vesznek gyermekeik mellé, a kit jóval jelentékenyebb díjjal honorálnak, mint a minőt a tanár igényelni merne. A szülék tehát így is meghozzák az anyagi áldozatot, s csak az a kérdés, van e belőle megfelelő hasznok? Erre a legtöbb esetet véve, azt kell mondanunk, hogy bizony nincsen. Mert nézzük csak, milyenek azok a felsőbb tanulók, a kiket gyermekeik mellé állíthatnak ? A lehető legjobb esetet vesszük fel, ha azt mondjuk, hogy e tanuló tisztességesen otthon van azon tudományokban, a melyeknek tanítására vállalkozik. De még ez esetben is nélkülözi a tanítás módszerében való jártasságot, mert arra előző tanfolyamán nem tanították. A tanítás módszerében való jártasság pedig a tudomány tudása mellett milyen jentékenyen megkönnyíti az ismeretek közlését, azt a szakértőnek nem kell bizonyítani. A siker főként ett-öl függ. Míg a módszeres tanítás a tanulást könnyűvé, gyorsabbá, sikeresebbé teszi: addig a módszertelen kapkodás, találgatás gyötrővé, kínossá, időrablóvá vagy épen lehetetlenné teszi. Hát ha a módszerben való járatlanság mellé még azt a nem ritka esetet is hozzá vesszük, hogy a tanításra vállalkozó tanuló a tantárgyakban is járatlan. Itt csakugyan az az eset következik be, hogy vak vezeti a világtalant. Csoda-e ha ez ilyenkor a bukás gödrébe esik ? Az sem ritka eset, hogy a tanításra vállalkozó tanuló kötelessége teljesítésében hanyag. Ekkor meg már kétszeres baj, ha növendékeink mellé alkalmaztatik, mert a mellett hogy nem tudja tanítani őket, rossz példája által még a hanyagságot is elragasztja rájok. Azt mondja erre valaki, hogy hiszen hajdan is tanulókat alkalmaztak a kisebb növendékek mellé. Az igaz, csakhogy a hajdani és mostani deáktanítás közt ég és föld a különbség. Most a szülő választja, fogadja fel, a tanárok minden tudta és beleegyezése nélkül, gyermeke mellé azt, akit akar; hajdan pedig a tanárok osztották ki az általok ismert legjelesebb tanulóknak a privatistákat, s azok tanítását nemcsak ellenőrizték, hanem nekik a tanításban utasítást, felvilágosítást is adtak és így a sikerért mintegy az erkölcsi felelősséget magukra vállalták. Most sok esetben csak akkor tudjuk meg, hogy valamelyik növendéküknek magán tanítója is van, a mikor a szülő panaszkodik, hogy gyermeke a magán tanítóra tett sok költsége dacára sem boldogul. Nem jobb volna-e ha a szülő, ha már gyermekéért kettősen áldoz, áldozatának legalább sikerét is láthatná ? Ha olyan egyént nyerhetne meg gyermeke magán tanítójául, a ki arra hivatásánál fogva alkalmatos ? Egy szóval ha maguk a tanárok bizattatnának meg a magán tanítással ? E kérdésre, azt hiszem, csak igenlő feleletet adhatunk, sőt tovább menve azt mondhatjuk, hogv e rendszabály behozatalát nemcsak a szülők, hanem maga a tanulmány érdeke is követeli. Ám nézzük meg, mit