Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-06-24 / 26. szám

esi életre vonatkozó »általános ismereiekről«, a 2-dik (65 — 75. 1.) »a ker. ember erkölcsi élétéből általában«, s a 3-ik (76 —97. 1.) »a keresztény ember (erkölcsi) életéről társadalombancc, mely rész a műnek legszebb szakaszaihoz tartozik. Már e rövid tartalomjegyzékből is kitűnik, hogy szerző Kant moralismusával szemben a hit- és erkölcstannak »szoros szerves összeköttetésére« törekedett, hogy ilymódon föltüntesse, miszerint „a tiszta ker. erkölcsiség a tiszta ker. vallásosságon alapsziké' Mily más a hit- és erkölcsi életnek emez összefüggő tárgyalása s annak alapos indokolása annál az erőltetett összefüggésnél, a melyet a Kenessey B. barátom által alaposan ismertetett s a középiskolák IV. osztályának szóló vallástani kézikönyv föltüntetett! A bevezetésben a »vallás lényegéről« szóló 1. § az evangy. protestantismus lényegének megfelelően s a vallásra vonatkozó legújabbi theol. és bölcs, vizsgálódásokhoz alkalmazottai! határozza meg a vallást, a mely szerint az »mindenekelőtt feltétlen függés érzése az Isten Írányában«,.. .. mely azonban »elhatározó befolyást gyakorol az ember ismeretére és akaratára egyaránt«, s szüli a wvilágnézetet s az erkölcsiséget«, úgy hogy Luther szerint, a vallás teljes lényege szerint az embernek az istenben való élete." — »A vallások különfélesége« cimű 3. §-a a létező vallásokat „természeti és történeti vallásokra« osztja föl, mi mellett tán célszerűbb és egyszerűbb lett volna, -ha a polytheismust és monothtismust veszi felosztási alapul, mert hiszen a természeti vallások is történetieknek nevezhetők, habár el kell ismernem, hogy felosztását alaposan indokolja, a midőn a történeti vallásokat, a kijelentés fogalmára vonatkoztatja. A bevezetésnek egyik legszebb §-a az 5-ik, a melyben a ^kereszténység főtörténeti alakjairól,« főleg a wkatholicismus és protestantismusról« szól. A katholicismus azon meghatározásánál, a mely szerint »az egyháznak feltétlen tekintélyt tulajdonít és azt fölébe helvezi mindenekelőtt a szentirásnak srb.« utalnia kellett volna a szerzőnek a pápaságra s a vatikáni zsinatra, mely a római tanrendszernek következetes kifejtésen alapuló befejező koronáját képezi, úgy hogy a vatikáni zsinat utáni római tanrendszer szerint nem az egyházat, hanem a csalhatatlan pápát illeti meg »a feltétlen tekintély«, ki mint olyan, »az üdvnek egyedüli közvetitője.« Az „egységé a római egyházban az a moloch, a melynek irás, személyiség és lelkiismeret áldozatul hozatik. Ugyancsak szépen jellemzi a protestantismnst, a vallásos egyén nagykorúságának vallását, mely méltó kifejezője azon kereszténységnek, a melyet az előző §-ban »az istenfiúság, azaz az igazi szabadság és tökéletes erkölcsiség vallásának« nevezett. A katholicismus és protestantismus összehasonlító jellemzésénél azonban szerintem nem eléggé találó szerzőnek ama meghatározása: »mint vallási és egyházi rendszer a kathol. egyház a merev megállapodást képviseli«, mely inkább az orthodox gör. katholicismusra vonatkoztatható. A római egyházban nagyonis élő traditiójánál fogva nincs megállapodás, sőt ellenkezőleg folyton fejlődik, csakhogy fejlődése az evangyéliumi kereszténység alapjaitól mindinkább és inkább távozik, úgy hogy a legújabbi két dogma, u. m. a Máriadogma s a csalhatatlansági tan határozottan keresztényellenes, s a római traditió rugékonyságának szüleménye. Szerzőnek egyetemes protestáns meggyőződése talál kifejezésre azon szép szavaiban : két prot. testvér egyház között a különbség csak viszonylagos . .. ugyanazért a két tes.'vér egyházat... az elv egysége az egymással való egyesülésre utalja, a minek bekövetkezését mindkettőnek saját jól felfogott érdekében csak óhajtani lehet /" Vajha megszivelnék Bancsónak e tételét, főleg ma, a midőn a 16-ik század helyett a 17-ik század szelleméhez közeledünk, mely nem az egyesítő közvetítő, hanem az elkülönítő pontokat keresi a protestantismus két történeti alakjánál. A protestántismusnak jellemzésénél a sektafrotesiantismus rövid jellemzése és méltatása kimaradt, holott a 7—ík osztálybeli egyháztörténeti tananyag egyenesen szükségessé teszi annak fölemlítését. Szépen jellemzi a 6. §-ban »az irás s a symbolikus könyvek« közötti viszonyt, a mi mutatja, hogy »legujabbkori hivő iheol.u álláspontja nem a modern orthodox álláspont, mely a prot. egyháznak nem engedi meg azon szükségszerű törekvését, »hogy a szentirás tökéletesebb ismerete és a folyton fejlődő ker. vallásos tudat alapján hitvallási iratait is folytonosan tökéletesítse.« A hittan első részében az Isten lételének bizonyítékait méltatja a szerző, a melyek a kijelentés forrása mellett nagyon tanuságosak a vallásos tudatra nézve. Az isteni tulajdonságokat (10—11-dik §.) »metaphysikai és psychologiai«-akra osztotta fel, úgy hogy előbbiek »az Isten végetlen (absolut)«, utóbbiak »annak szellemi létét« fejezik ki. E helyett más hittudósnak (Philippi, Schleiermacher, Martensen stb.) felosztását követtem volna, mivel az nagyonis merev bölcsészetinek tűnik fel. A háromsági tannál helyesen méltányolja annak vallási jelentőségét, vagyis annak a pantheistikus és deistikíis istenfogalommal való apologetikus ellentétét. A hittan 2-ik része »a világ és az emberről« szól, majd a bűnről szóló tanra tér át, hogy így a christologiára való átmenetet megadhassa. Ide vágó fejtegetései egytől-egyig helyesek és alaposak, úgy hogy még a transcendensebb kérdéseknél is azoknak vallási oldala és jelentősége tűnik ki. A bűnről szóló tannak feladata kimutatni, hogy az ember »az Isten kegyelmére s a Krisztusban történt megváltásra rászorul« (»Erlösungsbedürftigkeit«), másrészt azonban »az eredendő bűn még sem jelenti az emberi természet teljes megromlását. Nemcsak a világi, polgári életben végezhet az ember hasznos és dicséretes dolgokat (justitia civilis), hanem legalább akarata meg van a jóra, vagyis az istennek tetsző élet folytatására is«, vagyis más szóval kifejezve: kimutatja a bűnös embernek a megváltásra való képességét (»Erlösungsfáhigkeit«). S ez az eredendő bűnnek egyedüli helyes magyarázata, vallásos erkölcsi értelmezése, s jól esik tudnom azt, hogy Bancsó a nehéz pontnál az Augustanának ide vonatkozó cikkét kiegészítette, mely Köstlin tanárunk szerint is az ember erkölcsi lényegének érdekében kiegészítésre szorul. A hittan 3 —ik részében, a Krisztusról szóló tanban alaposan és meggyőzően fejtegeti az üdvnek a pogány s a zsidó világban negatív és positiv történeti előkészítését, Jézus életét, személyének méltóságát és művét, u. m. a kiengesztelést és megváltást. A 39. lapon tán lapsusnak veendő ama kitétel »Jézus nyilv. működése csudatevésben és tanításban állott;« amennyiben nála a csudatevés mindenkor az ő tanításának, istenországának szolgálatában áll. Megfordított alakban teljesen magamévá teszem azt. »Jézus személyének méltósága« (23, §.) cimű részlet szépen fejtegeti, hogy Jézus »élete a bibliai történet legmagasabb fénypontja és egyszersmind befejezése ... az egész világtörténet központja«, mi mellett meggyőzően kimutatja, hogy az üdvre nézve Jézus központi személyisége annak tanától elválaszthatatlan. Jézusnak isten emberségét az ember eszményének és az Isten hasonmásának megtestesülésében" látja, a melynek legkiválóbb tanújele az ő bűntelensége. Mint látjuk, Bancsó