Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-05 / 6. szám

»A szentek segítségül hívásának tana ezeknek érdemére támaszkodik és összefügg azon tannal, mely szerint a keresztyénnek érdemekkel kell bírnia Isten előtt. És ez ég}ák alap tévelye a kath. tannak, mely sok más tévelyt szül, és a mi legrosszabb, épenséggel elvon Istentől. Ha a bűntől tartóztattam magamat, kész voltam talán inkább előbb őrangyalomnak hálát adni a segítségért, mint magának Istennek.« Kérdi azután : »Honnan az a mindinkább tértfoglaló lanyhaság, mely minden igazi vallásosságot aláás ? A kath. egyházban előforduló sok külsőség okozza ezt. A valódi szívbeli hit a sok szertartás, ájtatoskodás stb. zűrzavarában alig képes kifejlődni. Utoljára is minden merő gépiességé válik, dacára egyesek legbecsületesebb törekvéseinek. Jóllehet a legtöbb ceremóniának jelentősége dicső, mégis legkevesebben értik vagy csak fel is fogják azt. De dacára a szép jelentőségnek a ceremóniák az érzéki embert szerfelett igénybe veszik és ezért elvetendők. Útjában állnak az Istennel való szorosabb közlekedésnek, a hozzá közvetlen csatlakozásnak. Pedig épen az a valódi vallás tendentiája, hogy az embert lehető szoros összekeköttetésbe hozza teremtőjével és kettejöket egymáshoz fűzze. Ily értelemben vették már a pogányok is a »religió« szót. »Ama ceremóniák ugyan mind arravalók, hogy az embert Isten felé irányítsák, reá emlékeztessék és dicsőségét neveljék. De a ceremóniák sokasága, valamint az ezeknek tulajdonított fontosság, Istent háttérbe szorítja, úgy hogy ezeknek tulajdonképeni célja meghiusul. Kiemelem pl. hogy a tömjén füst jelenti, hogy az ima úgy mint a fűstölő szálljon fel Istenhez és legyen kedves előtte. De kételkedem abban, hogy egy teli templomban a látogatók legkisebb része is gondolna e jelentőségre. Az illatot kellemesnek veendik, de ezzel be is érik. Lássunk egy másik példát. Mikor a kath. ember az Isten házába lép, keresztvetés közben hinti meg magát szentelt vizzel. A pap a vizet jeles imák közben megszenteli a végből, hogy az azt használók valódi bűnbánattal tisztítsák meg magukat a bűnnek minden szeplőjétől és ekként megtisztulva lépjenek az Isten házába. De a nagy többség minden meggondolás nélkül végzi ezen nagyon jelentős ceremóniát. Hogy mennyiszer nem vették a szentelt vizet, ez iránt tesznek ugyan a legközelebbi gyónásban említést, de hogy azt miként vették, arról eszébe sem jut valakinek magát vádolni. Oh bizony szomorú dolog az ilyen gépies vallásgyakorlat.« Nov. 18-ki cikkében némi életrajzát adja a szerző. Megmondottam már — úgymond — hogy újra vétettem fel az ev. egyházba. Én ugyan is ev. vallásban nevekedtem és konfirmáltattam, de vegyes házasságból származtam s atyám vallását követtem. Szülőhelyem, egy régi kath. püspöki város, ifjúságomat a kath. élet képeivel táplálta; az ottani, általam látogatott gymnásium túlnyomókig kath. volt, majdnem csupa papi emberek által vezettetve; tehát, míg az atyai házat elhagytam, majd csupa kath. elemek képezték környezetemet. Jó atyám ugyan gondosan ápolta az ev. elemet, templom látogatására, házi áhitatosságra, imádságra szoktatott; maga a szabadkőmives-rend buzgó tagja volt. — Az ev. tanulóknak adott vallásoktatás elégtelen, szívre ható nem volt. Konfirmátiója és első urvacsorálása ilyen előzmények után reá nézve hatás nélkül mult el, mit atyja nagyon zokon vett. Utóbb L. kereskedelmi városban laktában vallásos tekintetben teljesen gondatlanul élt, míg csak őt egyik legjobb barátjának halála és e barátja testvérének a papi rendbe lépése gondolkodóvá nem tette. Magára hagyatottan felette elhagyatottnak, lelkileg üresnek és szerfölött szomorúnak érezte magát-Meglátogatta barátja testvérét, az új kispapot, élénk levelezést folytatott vele s mindennek eredménye lett, hogy áttért a kath. vallásra. Csaladja? csak akkor tudott meg mindent, mikor már késő volt, s kitagadó, rideg eljárásával vissza nem nyerhette őt többé. »Itt volt tapasztalható — úgy mond — hogy milyen sok függ az első vallásos alaptól.« Feltette ezután magában, hogy ezentúl csak Istent fogja szolgálni és ez sikerült is neki, a családja részéről készített jelentékeny akadályok legyőzése után. Felvétetett a papi rendbe. Rövid előkészület után lett a diasporában általa szervezett egyház missziói papjává. Működése a felsőbbségnél méltánylásra talált s ennek tudatában boldognak érezte magát. »De az isteni kegyelem erősen kopogtatott szivemen. Az elért eredmény ideig-óráig kielégített engem, de a valódi lelki nyugalom elmaradt.« Ezt akkor érezte leginkább, mikor a diasporából hazájába kívánkozott vissza. Áthelyeztetését is azzal indokolta, hogy a diasporában tovább időzése hitét veszélyeztetné. Mert a túlnyomókig evangélikus lakosság kitűnően egyházias volt. Szorgalmasan gyakorolta a templomot és az úrvacsorát. A mi pedig leggondolkodóbbá tette őt, az volt, hogy e lakosság erkölcs tekintetéből semmikép sem állt alsóbb fokon, mint a katholikusok. Mert mint az egyedül idvezítő egyház tagja, mindenkor megsajnálta előbbi hitfeleit, hogy oly kevés üdv-eszközük van, mely hiány az erkölcsi életre csak is káros hatással kell hogy legyen. Itt azonban az ellenkezőről győződött meg, s ezzel megelevenedett benne az első kétely az iránt, vájjon az igazság terén áll-e ? E kételyek megszaporodtak benne, mikor más nyugalmasabb álláson részrehajlatlanul tanulmányozta az egyház történetét és meggyőződött arról, hogy egyfelől a kath. egyház nem egy tana emberi találmány és hogy másfelől az ev. egyház tanai legalább is méltók a megvizsgálásra. Kutatásával emancipálta magát a kath. egyház tekintélye alól. De a megszokottság és mindenféle tekintetek meggátolták a gyarló embert, hogy a kegyelem hívásának engedjen. Eleinte még azt gondolta, hogy pártatlanul jár el, ha mindkét egyház tanait tovább vizsgálja. E közben megnyugtató gondolat gyanánt fogadta, hogy irodalmi úton ajanlgassa a két konfessió újra egyesítését. Természetesen kidicsérve még a kath. egyházat, melynek elhagyására nem volt képes magát elhatározni. A kath. lapok bírálatai egyhangúlag dicsérték a szerző törekvéseit; csakhogy a szerző maga nem találta meg ebben sem a keresett nyugalmat. Mikor pedig a vatikáni koncilium alkalmával megészlelte a kath. egyház egyenetlenségét, hallgatni kezdett az isteni kegyelem sugalmazásaira és viszszavonult az első cikkben említett ev. gyülekezetbe, hol négyhavi vizsgálódás után vallomást tett arról, hogy mint ev. keresztyén akar élni és halni. Vizsgálódásainak egy része és lelki harcának megvívása a kis munka, általam nem érintet ttöbbi naplójegyzeteiben olvasható. Csak annyit jegyzek még meg, hogy a munkának ajánlása és utószava is figyelemre méltók. Az utószó 1887. október haváról van keltezve. Ebben mondja a szerző : »Csak most, 17 év múlva csatolom az utószót napló-jegyzeteimhez. Mi minden történt e 17 év folyama alatt? Egyben másban az én nézeteim is változtak. De egyben nem változtak meg. Halát adok az Úrnak és magasztalom azért, hogy megkegyelmezett nekem és kiszakasztott engem a sötétségből