Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-05 / 6. szám

minden bibliai alapot nélkülöz. (Pedig szerző ennek ellenében idézi többek közt I. Kor. 7. részének 8., 32—33., 38. verseit.). Ellenben — úgymond — a római egyháznak számtalan embere van minden nemből, kor-, és rangból, kik Isten s felebarátjuk iránti szeretetből szegénységet, nőtlenséget fogadtak s minden földi javakról lemondtak, köztük oly alakok is vannak, kik mindenkor mint nemünk díszei csodálatot fognak kelteni ; én csak egy boroméi Károlyt, Xaveri Ferencet, egy szent Erzsébetet, szent Terézt stb. említek meg. Szilárdan ragaszkodik a szentírás betűihez és az egész szentíráshoz. Ily thezissel ugyan derekasan befizet magának a róm. kathol. egyház védője. A »betű«-hez ragaszkodást természetesen arra használja, hogy kimagyarázza, miszerint »Péter az egyház alapja«; kiokoskodja ennek segítségével az utolsó kenet irásszerűségét, a »hagyományhoz való hűséget«, megtámadja a hit általi megigazulás tanát azzal, hogy Jakab levelére támaszkodva, kérdi: »Mit tett azonban Luther, hogy e szavak bizonyító erejét kikerülje ? Sz. Jakab levelét »szalma« levélnek nevezte, mely szerinte oly modorban van irva, hogy egy apostol jellegét sem viseli magán. Vállalkozik a képtelenségre is, hogy Szűz Mária gyakori üdvözlését és magasztalását kimagyarázza Luk. 1—48-ból: »Ime mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék.« A középső tisztító helyet (a purgatoriumot) abból magyarázza ki, hogy az idvezítő maga is beszél bűnbocsánatról a más világon (Máté 12 — 32) és hogy Pál apostol beszél a megmenekülésről az itélet napján, mint tűz által. (1. Kor. 3 —15.) Istenitisztelete a mily változatos, ép oly épületes. Sokra vezetett volna a kihagyott cikkek ismertetése, de általán elmondhatom azokról, hogy vagy felületesen vannak kifejtve, vagy merész, de meg nem okolható állításokkal teljesek. Az ide iktatott cím alatt találkozunk a merész állításoknak ily példájával, mikor az állítólag néhai protestáns pap így szól gyermekeihez : »A prédikáció hidegen hagyhat, eredménye édes-kevés lehet; a mise mhidig felgyújtja a szivet, megvilágosítja, megtisztítja, vigasztalja és erősíti a benső embert. El kell ismernetek, hogy ebben a katholikus egyháznak rendkívüli előnye van velünk protestánsokkal szemben.« A változatosságra nézve ezt mondja: »A mise másképen van vasárnapon, másképen az Űr ünnepein, másképen valamely Mária-ünnepen; változik, ha \alamely szent vagy halott emléknapját ülik meg, vagy ha azt az összes halottakért ajánlják fel.« »Azután az egyháziév oly gazdag az Úr és szentjeinek tiszteletére rendelt ünnepekben, hogy vele szemben a protestáns valóban szűkölködőnek tűnik fel.« Az egyház szelíden itél a más vallásűakról. Természetesen hallgat a protestánsok üldözéséről, csak annyiban céloz rájok, hogy mondja: »Az egyház azokat, kik őt wbabyloni kéjhölgynek«, a pápát pedig »Antikrisztusnak« nevezték, eltaszitá magától, a büntetéseket azonban, melyeket akkor a polgári törvénykönyv írt elő, a világi hatóság foganatosította. Az egyház és állam akkori benső viszonya folytán az egyik ellen intézett támadás a másikat is érinté.« Bekoronázza végül a római egyház iránti szeretetét e nyilatkozattal: »Még más dolgok is tetszenek nekem a római egyházban így pl. az, hogy az egyház feje őrködik az irodalom fölött és azon könyveket, melyek a hitet és erkölcsöket veszélyeztetik, jegyzékbe veszi, hogy a hívőket azoktól távol tartsa. II. A másik kis munka, melynek címe: „Aus de ni Tagebuehe eines eonvertirten Priesterse jeligével van ellátva: »Ezetéza — Heüréka«, és áll 9 napi naplói feljegyzésből, egy ajánlásból és egy végszóból. Az első naplói nap 1870. november 6-ka. Ezen első cikkben leírja, hogy e napon lépett és vétetett be az evang. egyházba s az isteni kegyelem mellett hálásan emlékszik meg Sch. lelkész házáról, melyben négy hónapon át készült e lépéshez. Az oltárt, mely előtt állt, körülvette a gyülekezet tisztes presbvteriuma s ott megfelelt a hozzá intézett kérdesekre, melyek szerint megfogadta, hogy hit dolgában a szentírás leend számára a legfőbb tekintély, valamint az ev. egyház hitvallási iratai lesznek hitének szabályozói ; úgy szintén, hogy az evangyéliomi hit szerint fog élni és halni. Mindezeket mondja, teljes meggyőződésem szerint megfogadtam, mint őszinte vizsgálódásom eredményét, nemcsak eszem meggyőződésével, hanem szívem legélénkebb örömével is. „Egyedül Jézus, soha többé más mest.r ne legyen é'etcmnek jelszava", ezt jegyzi fel mint e nap jelmondatát. Második cikkében (nov. 17.) gyönyörűén ecseteli hitének minőségét. »A valódi egyesség a hitben azon hitbeli bensőségből^ származik, mely az ev. keresztyént kiválólag jellemzi. És épen ez az, melylyel Isten kegyelme legtöbb kételyemet legyőzte, ugyanis azon belátás, hogy az evangyeliomi hit a keresztyént közvetlenül, mintegy odaviszi Istenhez, miként a csecsemőt viszik a szerető anyához. Semmi sem tolúl itt kettejök, Isten és ember közé, semmi pápa, semmi tanítói rend és semmiféle szent, teljes szabadsággal, közvetítés nélkül, nyújthatja ki kezét az ev. keresztyén az irgalmazó kegyelem után ; számára ez biztosítva van, csak ne akarja visszautasítani.« »Mennyire holt és hideg ezzel szemben a kath. egyház tana ! A »keresztyénnek eme vigasztaló bizalmát, hogy ő valóban Istennek gyermeke, ah mennyiszer és mily hőn kívántam meg azelőtt és soha nem juthattam hozzá. Mitsem használt önmegtagadásom és önkinzásom, bár mennyiszer róttam azokat magamra önként vagy rovattam azokat magamra gyóntató atyám által. Gyóntatom előtt bűnösségem nyomorának felismerése folytán, sok keserű könnyet hullattam anélkül, hogy az Istenhez szabad járulhatás tanát valaha teljesen felismerhettem volna. Sok olvasót leimádkoztam, számtalan teljes búcsút szereztem meg magamnak, megtettem az exercitiumokat, buzgón és híven végeztem a mindennapi breviáriumi imádságot és ezeken felül zarándok utakat tettem és más áhitatossági gyakorlatokat végeztem, csak hogy ezek segítségével csatlakozhassam az Úrhoz. Szívesen kerestem istenes egyének, kiváltképen szerzetesrendiek társaságát és annyira vágyakoztam Istenben való igaz élet után, hogy több ízben közel voltam ahoz, hogy a világról lemondva, zárdában végezzem be életemet. Szorosan ragaszkodtam az Isten anyjához és azon kedvenc női szenthez is, kinek élete folyása kiválóan tetszett és mintakép gyanánt szolgált nekem. Esdve fohászkodtam hozzájok reggel és estve, hogy közbenjárások útján onnét felülről nyerjek segedelmet. Mind hiába. Annál inkább éreztem méltatlanságomat; de a helyett, hogy megnyomorgatott szívembe azon örvendetes bizalom költözött volna, hogy Jézus Krisztus érdemeért bűneim bocsánatát várhatom, elfogott a félelem és rettegés, Ínségem nagyobb lett, mint azelőtt volt és újból kezdődött á hasztalan küzködés.« Áttér azután e szentek segítségül hívásának tanára.