Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-01 / 1. szám

ben és valódiságában. A protestantismus jelenti teliat úgy a vallási szellemnek, mint a gondolkodó értelemnek reactióját az uralkodó tekintélylyel, s általában a positivumnak bilincseivel szemben, mert a vallásos öntudatnak megsértése ellen való protestálás egyúttal és elvben protestálás a gondolkodó és öntudatos szellemmel való visszaélés ellen is, úgy hogy ez alapon az újabb időnek szellemi átalakulása egészben véve a XVI. században történetileg fellépett protestantismus műve. Az újabb időnek összes elemeit, névszerint a scholasztika elleni küzdelmet a humanismus jogos érdekeit, az államnak a hierarchiai egyháztól való függetlenítésének törekvéseit, mindenekfölött pedig a gondolkodó4

tudatnak az autonom szabadság után való vágyait stb., mindezen elemeket a protestantismus mozgalma egyesítette magában s jutatta fényes diadalra. A protestantismusnak elve közelebbről annak tudatában állott, hogy a megszentelés magának a vallásos egyénnek szívében megy végbe a személyes hit, már t. i. a szellem által a maga bensőségében és szabadságában; mely hit tehát nem az egyház által hirdetett történeti faktumoknak egyszerű elfogadásában (»fides historica«), hanem a benső tapasztalásban (»fides specialis«), az egész ember megújulásában áll, miáltal egyrészt a természetes világi rendet hefyezte vissza az azt megillető jogaiba (a szerzetesi fogadalmakban kulminált negatív morállal szemben), másrészt a gondolkodó tudatnak függetlenségét emelte érvényre bármely külső tekintélylyel szemben, mindkettő pedig az önálló bölcselkedésnek lehetőségét jelentette. A szellem most már a természetfölötinek köréből, transcendens létéből kilépve az immanens természetre s annak természetes erkölcsi törvényeire, a tisztán emberire, a lelkiismeretre, az egyéni meggyőződésre: szóval az egyéniségnek előbb elnyomott jogaira tért vissza. A modern bölcsészet lényegében véve prot. bölcsészet, amennyiben a protestantismus a hitnek, a kedélynek s az egyéni meggyőződésnek mélységében és közvetlenségében, szóval a szabadságban avult, Bánóczi »Lewes«-e egyoldalú positivista állásponton van irva, Pauer legsikerültebb műve elfogyott, Domanovszky befejezetlen műve nem tankönyvnek való, s ugyanaz áll Thdt bölcsészettört. művéről is, a melynek még egyéb hibái is vannak. Amellett — tán Bánóczit kivéve — egysem ád irodalmat, a mire. pedig szükség van, hogy a hallgató már a kézikönyv alapján is eligazodhassék s az önálló philos. művek olvasására serkentessék, a miért is a philos. irodalomra tankönyvemben a rendszerek tárgyalásának rövidsége mellett is nagy figyelmet fordítok, természetesen, a mennyire azt ismerem, vagy ahhoz hozzáférhettem, s egy külön §-ban méltatom a magyar philos. irodalmat is. Művem előfizetési árát a frtban állapítottam meg, terjedelme nem fogja meghaladni a ]8—20 ivet, s ha a biztató kilátások (s ilyenek már most is vannak) csak némileg is kedvezők, juniusban fogja elhagyni a sajtót. Megjelenése tisztán jóakaróimtól s a pártfogó olvasó közönségtől illetve azon Ígérettől függ, vájjon fogja-e egynémely prot. jogi és theol. akadémia — ha szerény kísérletem beválik — tankönyvül bevezetni? A kir. jogakadémiák pártfogására ez idő szerint még nem gondolhatok, mert azokon sok mindenféle szempont a mérvadó. Azonban tán az ev. tiszakerület tesz valamit művem megjelenhetésére nézve, hiszen saját érdekében áll, hogy hallgatóink mielébb a szükséges theol. és philos. tankönyvek birtokáhan legyenek; azután meg nagyérdemű püspökünk többször is buzdította b. e. elődömet, Tillischt egy bölcsészettört. műnek megírására, tegye most már utódjánál lehetővé e nagy gyakorlati szükséget pótló mű megjelenését hathatós buzdítása és pártfogása által. Előfizetési bejelentéseket május végéig fogadok el levelezőlapon Eperjesen. Álmokban nem ringatom magam; tudom, hogy kiadót aligha kapok, a műnek saját kiadására pedig pénzem nincsen, mivel én is azon nagy számú prot. tanárok közé tartozom, kik tisztán fáradságos munkájuk után járó fizetésökre vannak utalva, épazért működésünk kellő pártolás hiányában a nagy munkakedv mellett is tisztán csak a szaklapirodalomra terjed ki. E szegénységünk igazolja némileg könyveinkben is azon hézagot, hogy a szükségés szakirodalmat nem tudjuk kellő számban megszerezni, a könyvtárakra pedig nem mindig lehet támaszkodni. Kísérlete kellő pártolásáért s az ügynek meleg jó akaró felkarolásáért esd Eperjesen, 1887. dec. 24.-én Dr. Szlávik Mátyás. és igazságban áll. S míg a középkori bölcsészeinek (helyesebben dogmatörténetnek) mottója a tudásnak és Jiitnek azonosságaban állott, addig a modern philosophia a tudásnak és lelkiismeretnek (»Wissen und* Gewissen«) azonosságát hangsúlyozza. 2. A küzdelem első hevében Luther J

) (1483 —1546) Aristotelesben, a kath. iskolaszerű philosophia fejében »a pápisták istentelen fegyverét« látta (»Aristoteles ad theologiam est tenebrae ad lucem«), mely állásponton elvetette a keresztyén dogmáknak a középkori egyház által való scholastikus racionalizálását, s a patristikára, az augustinismusra, végül pedig a paulinismusra s annak okmányaira tért vissza. E világnézet szoros következménye — mondja helyesen Überweg — minden bölcsészeinek megszüntetése lett volna a hit közvetlensége javára. Azonban az a bölcsészet, a melyet a mystikus természetű és mystikájában a római, egyházi és evangy. apostoli stádiumokat jelző Luther' ismert és elitélt, a renaissance bölcsészete vala; hova tovább ő is meggyőződött a philosophia szükségességéről, a reformátió azt hosszú időre nem nélkülözhette, mert az új egyházi rendezettel lépést tartott egy szilárdabb tanrendszernek a szükségessége. Luther társa, Melanchton (1497—1560) a humanismusból kiindulva elismerte Aristotelesnek, mint a tudományos forma mesterének (»methodi artifexcc) nélkülözhetetlenségét (»carere monumentis Aristotelis non possumus«), bár az egyházi reformátor s a praeceptor képezi benne is a döntő mozzanatot. Mivel az evangy. egyháznak és iskolának üdvére s a jövendő prédikátornak valódi előképzésére szolgál, épazért tanítani kell a dialecticát, physikát és ethikát, s határozottan ezen szempont az irányadó Melanchton commentárának és bölcs, compendiumainak a megírásánál, a melyekben Aristoteles tanait fejtegeti. így névszerint dialektikai irataiban (p. o. »Erotemata dialectices«, 1547) Porphyrius Isagogicájához és Aristoteles Organon-jához csatlakozik ugyan, mindamellett sokat vett át az általa nagyrabecsült Agricolától is. Itt hangsúlyozza, hogy a nyelvészeti tanulmányokat a dialectikaiak (»ars et via docendi«) kövessék, a dialectika pedig csak Aristotelesé lehetett. Továbbá Aristoteles physikájának tárgyalásánál (»Initia doctrinae phisicae, 1549) az Istenről s az Isten lételének bizonyítékairól szóló tant helyezi előtérbe, s általában a peripatetikus tanokhoz még azt is csatolja, hogy. minden dolog az ember kedvéért van, az ember pedig az Isten dicsőségéért szolgál. Ragaszkodik a világépületnek aristotelesi-ptolemáusi tanához, míg Kopernikus elméletét Lutherrel egyetemben »gonosz és istentelen nézetnek« tartotta, mely »eitle Neuerung« a keresztyén üdvigazságok normájával, az írással ellenkezik. Aristoteles physikájának utolsó fejezetét egy külön iratban (»de anima«, 1540) tárgyalja, a hol Aristoteles nyomán a lelki életnek három fokozatát (aanima vegetativa«, »appetitiva.« és »rationalis«, utóbbihoz tartozik az intellectus« s a »voluntas.«) különbözteti meg. Ethikai irataiban pedig (p. o. Philosophiae morális epi-.. tome, 1537) annak kimutatását tűzi ki feladatul, hogy Aristoteles a maga ethikai szabályait a természeti jogból merítette, ez pedig, mint az isteni törvénynek Íratlan része, nem ellenkezhetik annak irott alakjával; épazért a természeti jog épúgy Aristotelesben, mint a dekalogban megtalálható. Általában Aristoteles ethikáját alapos és meggyőző fejtegetéseinél fogva nagyrabecsülte, bár annak theologiai fordulatot ád, a midőn Isten akaratában ') Theophilos »Luthers Philosophie*. Hamburg, 1870.