Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-05 / 6. szám

magyarázhatlanabbá teszi. így azután előáll a léleknek két antithetikus állapota, megfelelőleg a lét ellentétes oldalainak, a mely gondolkodásunk tárgyát képezi. Míg a természetről való tudalmunk az egyik szempontból tekintve : tudomány, addig a másik szempontból fogva fel: vallás. Vallás és tudomány c szerint szükséges correlativumok. Azok — mint az imént is megjegyeztük — a tudalom két ellentétes állapotát képviselik, a melyek külön nem létezhetnek. Az ismert az ismeretlentől külön nem válásztható, az ismeretlen az ismerttől külön nem gondolható. A mily mértékben tökélyesül az egyik, ép oly mértékben teszi ez által a másikat is tökélyesebbé. Ezen rövid történelmi áttekintés, vagy helyesebben a vallás és tudomány fejlődésének ezen miniatűr képe világosan mutatja, hogy azon hatalom kifürkészhetlenségéről való tudalom, a melynek nyilvánulása az egész tüneményvilág, mindig tisztultabb és határozottabb alakban jelentkezik s hogy végül minden tökélytelenségtől mentnek kell lennie. Á bizonyosság, hogy egyfelől ilyen hatalom létezik s hogy más felől ezen hatalon lényege az értelem előtt örökre titok marad : ez azon eredmény, a melynek elérésére a gondolkozó képesség kezdettől fogva törekedett. Ezen következmény a tudományra nézve elkerülhetlen, mihelyt eljutott határaihoz ; ugyanazon eredménynyel állítja szembe a bírálat a vallást is, ellenállhatlanul. Es miután az a szigorú logika törvényeinek épúgv eleget tesz, a miként a vallásos érzelemnek a lehető legnagyobb tért enged : úgy ennek kell azon eredménynek lenni, a melyet minden feltétel és korlátozás nélkül elfogadni tartozunk. Némelyek ugyan azon nézetben vannak, hogy ezen Megismerhetlent dacára megismerhetlen voltának, bizonyos attribútumokkal kell képzelnünk és ámbár gondolatunk formái olyanok, hogy az absolut azokba be nem illeszthető, mégis kénytelenek volnánk az Absolutot ilyenek között gondolnunk. így p. o. Mansel az mondja : »ennélfogva kötelességünk Istent személyes lénynek gondolnunk és köteleségünk hinni, hogy ő véghetetlent Ezen nézet azonban teljesen téves és annak szájába illik legkevésbé, a ki az absolut megismerhetlenségét vallja s azt bebizonyítani is megkisérlette. Alapja ennek az anthropomorphismushoz való hajlamunkban van, a melynek pedig alig engednénk tért, ha fontolóra vennénk, hogy szellemünk és egész létünk gyarlósága azon létezési formák tökéletlensége mellett szól, a melyekbe a legtökéletesebbnek állított lényt, az absolutot felöltöztetni kívánjuk. Vájjon vallásosnak nevezhető-e azon egyén, a ki a saját gyarló létformájának odakölcsönzése által akarja az absolutot dicsőíteni ? S vallástalannak-e, a ki elismeri gyarlóságát s a szük határokat, melyek értelme elé szabva vannak s vissza ijed még csak a gondolattól is, hogy az absolutot többé kevésbbé ugyanazon határok közé szorítsa ? Kétségtelenül igaz, hogy teljesen jogosult azon törekvés s az emberi ismeret természetéből és fejlődéséből kimagyarázható, hogy fogalmat igyekezünk alkotni arról, a mi megfoghatatlan. Csakhogy ezen fogalmakat sohasem szabad symbolumoknal egyebekül tekintenünk, mert az által, ha elismerjük, hogy ezen megközelítő fogalmaink egyike sem lehet állandó, még kevésbé adaequat, hanem folytonosan változtatást igénylő sokkal elismerőbb véleménynyel leszünk az annak megfelelő valóságokról, mintha azt véges elménkkel könnyen megközelíthetőnek tekintenénk. Az absolut megismerésére és fogalmának praecizirozására vonatkozó kísérleteink meghiusulta folyton táplálni és erősíteni fogja a véges és végetlen között levő megmérhetlen különbségérzetét. így fokról-fokra szilárdabbá válik bennünk azon meggyőződés, hogy a legmagasabb bölcseség és a legfőbb feladat azt, a mi által mindenek vannak, Megismerhetlennek tekinteni. Kétségtelen, hogy a nagy többség kisebb vagy nagyobb méltatlankodással vissza fog utasítani oly hitet, mely előtte teljesen árnyékszerűnek és határozatlannak tűnik fel. »Te nekünk« így szólanak a legtöbben »egy elképzelhetlen elvonást ajánlsz oly lény helyett,.a kivel szemben határozott érzelmeket táplálhatunk. Biztosítasz ugyan bennünket, hogy az absolut reál; azonban ha nincs megengedve azt ilyennek vagy olyannak képzelni, akkor épúgy tekinthetnénk azt tiszta tagadásnak is. Ily hatalom helyett, melyhez a hit által felemelkedhetünk s a mely bizonyos mértékben velünk együtt érez: »oly hatalmat akarsz szemlélődésünk tárgyául kijelölni, a melynek semminemű érzelmet nem szabad tulajdonítanunk. Ez által pedig éppen hitünknek alapkövét forgatod ki helyéből !« ° Efféle tiltakozások azonban az alacsonyabb hitformáról a magasabbra való minden átmenetet szükségképen kisérnek. Egyetlen szellemi forradalom sem eshetik meg a nélkül, hogy sebet ne üssön; annál kevésbé eshetik meg e nélkül a vallási forradalom, a melynél a legmagasabb és reánk legnagyobb érdekkel bíró fogalmak és eszmék megváltoztatása forog kérdésben. Ezen fogalmak és eszmék eddigelé a hívők legnagyobb részét teljesen kielégítették, mert hisz éppen azok szükségletéhez képest állottak elő és annak megfelelően alakultak ; a midőn hát egyesek azok megváltoztatását szükségesnek látják, a nagy tömeg még mindig végtelenszer alkalmasabbnak találja az előbbi formákat szellemi igényeinek kielégítésére, mint azokat, a melyek általa még nem érzett s ennélfogva meg sem is érthető lelki szükséglet folytán állottak elő. Ezért egyáltalán nem kárhoztatható, sőt nagyon is okadatolt azon élénk ellenállási törekvés, melyet a társadalom minden ilyen mélyre ható újítás ellenében kifejteni szokott. A legnagyobb óvatosságot kell minden ilyes lépés megtétele alkalmával tanúsítanunk. Meg kell gondolnunk, hogy arra a tömegre nézve, mely hite mellett a legvégsőkig küzd, az a hit a legjobb, a melyért ennyire fel tud lelkesedni ! Hanem ha ezt meggondoltuk, és mégis megmarad azon meggyőződésünk, hogy amaz általunk felismert új igazság csakugyan egy felsőbb és szükségszerű fejlődési foknak felel meg, hogy ahhoz az emberiségnek a szellemi fejlődés rendes menetén okvetlenül el kell jutni: akkor többé nem a tartózkodás, hanem amaz igazság mellett való küzdés lesz kötelességünkké. Ha valaki mégis kétséget táplálna az iránt, hogy azt, a mit ő legmagasabb igazsagnak tart, kinyilváníthatja-e, ha kora arra véleménye szerint még nem eléggé érett: annak csak azt kell figyelembe venni, hogy a nyilvános vélemény azon tényező, a mely a belső jelleget a külső intézményekkel összhangzásba hozza; hogy a saját véleménye méltó joggal tekinthető ezen tényező egy részének, oly erőegységnek, a mely más ily egységekkel együtt alkotja azon nagy hatalmat, mely a socialis átalakulásokat létrehozza; és ebből bizonyossá lehet róla, hogy neki is joga van belső meggyőződését nyilvánítani és annak eredményét nyugodtan elvárni. Hiszen éppen nem a véletlen dolga az, hogy ő ez és amaz alapelvek iránt ilyen előszeretettel, mások iránt pedig oly ellenszenvvel viseltetik ! O maga minden képességével, törekvéseivel, hitnézeteivel nem a véletlennek, hanem a kornak szülötte. Vegye eszébe, hogy ő, a ki a múltnak gyermeke, egyúttal a jövőnek