Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-05 / 6. szám

sága szerint az értelem törvényeiből elkerülhetlen szükségességgel folyik. A subjectiv és objectiv világ alapos vizsgálata nemcsak arra tanít meg bennünket, Hogy a tünemények alapját képező realitás egyáltalán és mindenkorra megfoghatatlan, hanem arra is, hogy gondolkozó képességünk belső lényegétől kifolyólag miért kell annak megfoghatatlannak lenni. Végül belátjuk azt is, hogv ezen eredmény bármennyire ellentétben is látszik állani ezen áltálános alakjában az emberek ösztönszerű meggyőződéseivel, mégis teljesen összhangban áll azzal, hogyha határozott alakot adunk neki. Ámbár az absolut semmi módon és (a szó szoros értelmében) semmilyen mértekben meg nem ismerhető, mégis úgy találjuk, hogy pozitív létezéséről való meggyőződésünk a tudalom szükségszerű alkotó része ; hogy mi, a míg csak tudalmunk fennáll, azt ezen alkatrésztől pillanatig sem szabadíthatjuk meg, s hogy ennélfogva azon hit, mely a tudalom ezen részét teszi, akármely másnál alaposabb. Es ez képezi az egyesülés azon alapkövét, melynek felkutatását célunkul tűztük ki. Ezen végeredmény, a melyet az objectiv tudomány kellő világításba helyez, s a melynek szükségszerű voltát a subjectiv tudomány kimutatja; ezen következmény, mely általánosságban kifejezi az angol bölcsészek tanát s ugyanakkor az ellenes német iskola tanában is elismeri az igazság bizonyos szellemét; ezen resultatum, mely a speculatio és a közönséges emberi értelem között az összhangot újra helyreállítja: ez egyúttal az, a mi a vallást és tudományt Is egymással egvesíti. A józan értelem bizonyos realitás létezését állítja; az objectiv tudomány bebizonyítja, hogy az nem lehet olyan, amilyennek gondoltuk; a subjectiv tudomány pedig azt mutatja meg, hogy miért nem gondolhatjuk ama realitást olvannak, a milyen s hogy mégis miért vagyunk kénytelenek létezőnek gondolni; a vallás meg végül azon eredményt konstatálja, hogy a maga mivoltában teljesen kikutathatlan valóságra vonatkozó ezen állítás összeesik az általa vitatott tannal. Bármely tüneményt egy ránk ható határozott hatalom nyilvánulásaként vagyunk csak képesek felfogni és mert a tapasztalat a tüneményvilág kiterjedtségére nem szolgáltat határokat, kénytelenek vagyunk ezen hatalom jelenlétét korlátoltnak gondolni, jóllehet a mindenütt jelenvalóság szintén gondolhatlan; a tudomány vizsgálatai pedig arra tanítanak, hogy ezen hatalom kifürkészhetlen. Ezen tudalom a kifürkészhetlen, és miután számára határokat kijelölni lehetetlenség, mindenütt jelenvaló hatalomról éppen az, a mely minden vallásnak alapját képezi. Mielőtt a tárgyat befejeznők, még a történelem tanúságát kell szemügyre vennünk s annak alapján megvizsgálnunk, hogv a vallás és tudomány ezen legmélyebb s létük igaz alapját képező igazsággal szemben micsoda állást foglalnak el fejlődésük folyamán. A mi először is a vallástant illeti, ettől lehetetlen elvitatnunk azt az érdemet, miszerint ezen igazság érvényre juttatásán a legrégibb időktől kezdve teljes erővel munkálódott. Nincs vallás, a melyben valamely mysteriumnak nyoma felfedezhető ne lenne, és pedig annál világosabban, minél fejlettebb az azt létrehozott emberi értelem. Ezen mysteriosus elem pedig éppen e fent kifejtett igazság kifejezője. De a midőn ekként elismerjük a vallás érdemét ezen igazság kifejezését és a terjesztésére irányuló törekvést illetőleg, másfelől nem hunyhatunk szemet a vallás azon cardinális hibája előtt sem, a mely a vallást többé-kevésbé mindig tudásellenessé tette : j t. i. azon önmagával ellenmondásba jövő törekvése előtt, hogy arról, a mit megismerhetlennek állított lenni, és pedig annál inkább, mennél tisztultabbak kezdtek lenni eszméi és fogalmai, ugyanakkor, a mikor megismerhetlenségét bizonyítja, mint ez vagy amaz tulajdonsággal biró lényről beszél. Nem különben következetlenségbe esett a vallás azon heves küzdelmek folytatása által, a melyeket ama nagy igazságnak csupán burkát képezett tanok védelmére mindannyiszor megkezdett, valahányszor azok absolut igazsága kétségbe vonatott. És ezzel együtt jelentkezik a harmadik és legfelötlőbb alakja a vallástalanságnak, melyet a vallás fejlődése folyamán felmutat t. i. a tökéletlen hit abban, a mit a hit főtárgyául állít elénk. Innét van a leghívőbb keblekben a skepticizmus azon csirája, mely a vallás iránti ösztönszerű ragaszkodással párosulván, nem engedi a hit tételeit a tudomány vizsgálata alá vonni, félvén, hogy a megcáfolt hittételekkel együtt maga a vallás és annak fundamentuma is tönkretétetnék ; a mely félelem pedig a vallás örök igazságaiban való igaz hittel egyátalán nem egyezhető össze. A mi a tudományt illeti, ennek is érdemül tulajdonítandó, hogy lépésről-lépésre halad az igazság felismerése felé s hogy egyúttal eszközül szolgál a vallási nézetek tisztítására, az igaz vallásos irányzat megszilárdítására. A tünemények bizonyos csoportjainak bizonyos meghatározott törvények és ezen törvényeknek ismét általánosabb törvények alá foglalása által szükségképen oly okokhoz jut a tudomány, a melyek mindig elvoltabb természetűek. És ezen jobban-jobban elvont okok fokonként mindig kevésbé mefgoghatók, miután ahhoz, hogy valamely elvont képzetet alkossunk, szükséges, hogy bizonyos concrét gondolatelemek (a melyek pedig éppen az ismeret feltételei) mellőztessenek. Ép azért az egészen abstract képzet, melyhez a tudomány folytonosan, bár lassan közeledik, oly természetű, hogy mialatt minden concret gondolatelemet kiküszöbölünk belőle, az elképzelhetlenbe vagyis a gondolhatlanba megy át. Azonban mialatt a tudomány ezen ideális cél felé törekedett, ép oly kevéssé volt ment a botlásoktól, mint maga a vallás. Fejlődésének különböző szakaiban felületes megfejtéseknél állapodik meg s tudománytalan módon elhanyagolja azon agentiák alapos vizsgálatát, a melyekkel oly biztos lábon látszik állani. És habár minden következő fokon valamivel mélyebbre hatol s a hypothetikus agentiát általánosabbakkal és elvontabbakkal cseréli fel, még sem vetkőzi le teljesen előbbi hibáját, a mennyiben most meg ezen új elméletet tekinti teljesen kielégítőnek, s az az által szolgáltatott agentiákat absolut realitással biroknak. Ezen a tudomány belső természetével ellenkező eljárás, mely a tudományokat első kezdetük óta jellemzi, képezi egyúttal a vallás és tudomány közötti viszály okát. Láthatjuk ebből, hogy úgy a vallás, mint a tudomány hibája fejlettségük hiányos és tökéletlen voltában állott s a kettő közötti viszálkodás ennek a szüleménye volt; hogy tehát ebből következőleg a fejlődés tetőpontján a kettő között teljes összhangnak- kell uralkodni. Az értelem haladása állandóan kettős volt. Minden lépés ugyanis egyaránt irányult a természetszerű és a természetfeletti felé. A midőn ugyanis a fejlődés kezdő pontján álló ember a személyes okokat, a melyek az ő hite szerint minden egyes tüneményben benrejtőznek, felcseréli a törvény elvont fogalmával és ezen az úton halad a mind szélesebb körű általánosítás felé: akkor egyfelől a tüneményeknek természetesebb, érhetőbb magyarázatot ad, a midőn ezt a bennök rejlő egyarántosságri alapítja, de másfelől magát a magyarázatul felvett okot elvontsági fokával arányosan érthetlenebbé, meg-