Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-12-30 / 53. szám

(79O vagy: »Egy nagyon öreg embertől — a ki 83 éves volt — valaki azt kérdi: mennyi idős? Három! volt a felelet. Hogy lehet az?! Testem — felelt az öreg — nyolcvanhárom éves ugyan, de a lelkem csak három« stb. (97. 1.) A VI. beszédben sok különálló, szép gondolat van, átdolgozásában és egész tartalmában, összefüggésében egyike a leggyarlóbbaknak. A helyett az Ízléstelen athenei történet helyett sokkal találóbb és sokkal szebb lett volna Jézus szava Mát : X: 29—31-ből. »A gyermek Dániel« (VII. 1.) című beszédben jó gondolat, hogy »az élet olyan, mint egy könyv, a melyben egyik fejezetet vagy szakaszt, ha elolvassuk, nem értjük meg addig, míg a következőket is el nem olvastuk; úgy, hogy a legtöbbször a következő rész szokott magyarázója lenni az előbbinek« stb. (59. 1.). Szép hasonlat a 60. lapon : »01vastam, hogy némely helyen szokásban van, hogy május i-én kora reggel a nép a szabad természetbe rándul ki s a füvek és virágok harmatával mósdik meg, mert a közfelfogás szerint a harmat az arcot megszépíti. Ily reggeli, szépítő harmatot találtok a biblia lapjain mindenütt« stb. De annál kevésbé világos és található a 61. lapon levő adoma. A 62. lap 2. és 3. kikezdése közt nincs kellő összefüggés s furcsa gondolatokat támaszt a 2. kikezdés vége : »Nézzétek Dánielt, a ki nem gondolt az evésre és ivásra : s ez tette őt nagygyá.« Valaminek itt ez egész beszédből okvetlen ki kellett maradnia, mert lehetetlen, hogy a szerző esze így összeviszsza kalandozott volna, mint itt. A 62. 1. 2. kik. elején a gyermekeiket kényeztető szülők ellen kezd szólani s a végén már a gyermekek követelőzése ellen int. A gyermek bizony követel, a míg engednek neki. Majd felveszi azt a gondolatot, hogy Dániel követte lelkiismeretét; de hogy miben ? s hogyan ? erről nem szól s egészeu erőszakolt a folytatás, hogy »ne menjetek közel a kiváltságok örvényéhez« (63. 1.). Ellenben igen szép két kis elbeszélés a 64. 3. kik. és a 65. lapon levő. Gyönyörű jellemzés a VIII. b. eleje és geniális a felosztása, hogy Dániel az oroszlánok barlangjába a jó lelkiismeretet, az imádságot és az Isten iránti hitet és bizalmat vitte be. Szép: »A hit: Az Isten keblére hajló fej.a De rendkívül erőszakolt ez : hogy a Jézus Krisztusnak, mint Isten lelkének és szellemének jelenlétét vitte be Dániel a barlangba. Hajánál fogva van csak odahúzgálva a 70. 1. 4. kikezdésben felhozott példa s nincs is belőle az alkalmazás kivonva. A beszéd II. része azonban igen jó, a gyermeki körből van véve s ahhoz alkalmazva. A IX. beszédben a szt. léleknek bennünk való munkásságáról még a gyermekek előtt is sokkal köza vetlenebbül lehet szólani, mint a hogyan itt beszél a szerző. Utal ugyan ő maga is arra, hogy mik szolgálnak a szt. lélek bennünk való munkálódásának jeléül, midőn mondja: »A kicsiny boldogító érzetek jelül szolgálnak, hogy lassanként az egész mennyei királyság birtokunk lehet, ha akarjuk. Legyen gondotok az ily szent, boldogító dolgokra, mert ezek a mennyország foglalói szoktak lenni« (84. 1.) ; de csak épen rájuk mutat ezekre, holott e gondolatokat fejtegetni építőbb hatású lett volna. Nagyon jó példa a 86. lapon levő és különösen szép a befejezés. Nagyon kedves beszéd a X-ik. Egyik szép hasonlat és példa a mást váltja fel. »Az imádság hasonlít a nyílhoz. A nyílvessző a szent fogadás; az ív idege: a hit; a kéz, mely az ideget megvonja: ti magatok« (88. 1.). »Midőn imádkoztok, beszívjátok a kegyelmet, s ha megnyertétek ezt, kilehelitek a h.álaadást« (94.1.). »A rövid fohászok mind megannyi röppentyűk az Isten egébe szállítva, hogy onnan számtalan, minket megvilágító és megörvendeztető fénysugarakban vagy csillagocskákban szálljanak vissza felénk.« Csak ne zavarná meg a benyomást azzal a két értéktelen históriával a végén (95.) ! Ezek elmaradhattak volna. Kivéve a 110. a 113. 2. kik. és 114. lapon levő anecdotákat, valóságos beteges pietismus terméke a XII. beszéd, mely tökéletesen távol áll a mi gondolkozás és érzés világunktól ebben a formában. A 113. lapon levő elbeszélés (1. kik.) a hibás fordítás folytán igen nehezen érthető meg; a jelentő mód jelen idők helyett, óhajtó módot kellett volna fordítni (»innád«, »ártana« és »használna«). A. XIV. beszédben, melyben különben sok jó gondolat, szép alapeszme van, több kifogásolni valót is találunk. Mi értelme van e mondatnak : »S miért mondjuk, hogy Jézus gyermek volt ?« A felelet nem lehet reá más : azért mert tényleg gyermek is volt. Azután minő túlhajtása ez annak a gondolatnak hogy Jézus a mi példányképünk: »Láthatjuk az evangéliumokból, hogy mily korán fölkelt O; mily későig munkálkodott; mily serény volt a dologban; alig érkezett még enni ís« stb. (129.) Akár csak a XVII. századbeli orthodoxiát hallanók prédikálni, hogy »Jézus a legjobb kalapos.« Igen jó példázat a gyorsan alázuhanó kis patakról szóló, mely nem ér rá befagyni (129. 2. kik.). Émelygős elbeszélés azonban a 133. lapon lévő, mely szerint a játékhelyet ott hagyja egy fiú azért, mert szokott imádságát elmulasztotta, holott előbb már minden scrupulus nélkül kiment pajtásaival oda és — teszi hozzá az iró — »e nemes magaviselettel vetette meg alapját a későbbi nagyságának és fényes helyzetének.« Végül a XV. beszédben a míg igen találó kis mese van a 136. lapon és igen szép gondolat a 141. lapon : »a biblia lapjait Jézus által Isten váltja be nekünk, aranynál, ezüstnél drágább értékre: a földi boldogság és a mennyei üdvösség értékére« : addig másfelől visszataszítóan émelyítő ez a mese: »Egy istenitisztelet végeztével egy kis fiú így szólt a perselytartó egyházíihoz : Tartsa kérem egy kissé lejebb azt a perselyt! Miért — kérdé az egyházfi — tán bizony te is, fiam, valamit adakozni akarsz? Igen — feleié a gyermek — magamat szeretném a perselybe tenni, hogy magamat adnám oda Istennek. Nem szép kívánság volt ez attól a jó kis fiútól?« — Bizony furcsa volt!! Bocsánatot kérek a t. olvasótól ezért az aprólékosságokba menő s talán untató részletezésért; de tettem ezt magáért az ügyért, a gyermekistenitiszteletek ügyéért és a műért való meleg érdeklődésből, hogy mintegy pontról-pontra, apróról-apróra mutassak reá, hogy mit tartok jónak, használhatónak, milyen szellemtől várok eredményt a mi viszonyaink között s mi az, mi tőlünk idegen, mit mi nem tartunk egészen magunk számára megfelelőnek. Reá akartam mutatni arra, hogy a II.*) és III. kötetben minő eljárást óhajtanék az átdolgozó részéről; hogy minő természetű dolgokat vegyen át s miket hagyjon el. De épen e részletezésből másfelől arról is meggyőződhetett a t. olvasó, hogy a jelen gyűjteményben nincsen egyetlen olyan beszéd sem, melyből gazdag anyagot ne meríthetne magánák akár a bibliát magyarázó katecheta, akár gyermekeknek, sőt magának a nagy közönségnek is prédikáló lelkész. A methodus meg épen rendkívül sok tanulságosat foglal magában. Az az egyszerű, közvetlen, folytonosan szemléltető és az érdeklődést mindég ébren tartó előadási mód, bármely egyházi beszédben is csak épitő hatású lehet. Úgyis, mint azzal *) Erre ugyan már elkésve jelenik meg e birálat, mert épen a correctura alatt jutott kezemhez a Il-ik kötet. K. B.