Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-12-30 / 53. szám
keznék diadalt szerezni. - Erre a nem meddő opportunisták, hanem kizárólagos emberismerők anathemát kiáltanak a debreceniekre a miért azok oly elfogultak, oly szűkkeblűek, oly separatisták és külön húzók. Mivel jobbak ezek, amazoknál? Amazok határozattal és paragrafussal akarják kizárni az unitáriusokat; emezek eltaszítják magoktól a debrecenieket, meg sem akarják velők próbálni az egyértelemre jutást, be akarják zárni előttök végkép az ajtót, mielőtt mód nyújtatott volna a megegyezésre, talán a konventen, talán a capacitatió terén! Amazok hitelvi különbség miatt (legalább azt mondják) taszítják el az unitáriusokat; emezek egyszerű nézetkülönbség miatt a debrecenieket. Melyik jobb? Kárhoztatjuk a debrecenieket, hogy ők egy (bármily fontos) dogma-kérdés miatt nem akarnak látni magok és az unitáriusok közt, a protestáns élet és tudomány terén száz meg száz közös érintkezési pontot; — s magunk egy sokkal csekélyebb jelentőségű — egy pusztán eljárási vagy taktikai kérdés célszerű vagy nem célszerű volta miatt, oly hamarosan, oly könnyen, meggondolás és szívfájdalom nélkül készek vagyunk arra, hogy százezer vagy még több szoros hitbeli testvérünkkel szemben »ense recidendumot<c emlegessünk, elszakadni készek legyünk s még azokat is, a kik ezt nem akarják oly hamarosan, hanem még alunni akarnak rá egyet, mielőtt ezt tennék, majd elvtelen — majd meddő — opportunismussal gúnyoljuk. Lassabban a testtel, uraim! Vannak ugyan, voltak is, lesznek is, testvérek, a kik ennél csekélyebb okok miatt is összevesztek s halálos ellenségekké lettek; de vannak s remélem lesznek, a kiket ennél nagyobb okok sem birtak egymástól elszakítani. Persze, ahoz egy kis türelem, békülékeny szellem, mindenek lelett pedig egy jó adag Krisztusi szeretet is kell — a mi némely kizárólagos emberismeretnél többet ér. Ám legyen még egy kis ideig )>meddő vajúdása (ez a lap másik közleményéből vett idézet) a mi jó igyekezetünk; de az épen nem bizonyos, hogy»a protestáns közönségre, intra et extra muros oly nagyon deprimálólag hatnacc a mi dec. 18-kán történt; sőt vannak bizonyságaim épen az ellenkezőre; hanem a már bizonyos, hogy ha »a külső ellenség markába nevet a protestáns tehetetlenség fölöttcc — még inkább markába fog nevetni a protestáns szakadás fölött, melyet mind a két oldalról oly buzgósággal mozdítanak elő, hogy ezt már aztán igazán nem lehet »még csak szépítgetni sem.« Bocsáss meg, Tisztelt Barátom, hogy búcsúlevelembe tőled (e téren) ily keserűség is vegyült. Ismered őszinteségemet. Tőled tanultam barátainknak is megmondani, ha kell — még a kellemetlen igazat is. De hisz én ezeket, hozzád intézve bár, nem neked mondtam. Lányomnak szólok, menyem értsen belőle. Vajha értsen fiatal utódod is! a kit, fiatal lelkesedésével s érett tudományos szellemével nagyra becsülők, s a kit — ezt ígérem Néked — mindig örömmel fogok támogatni valahányszor a szeretet lelkétől vezérelve, egyházunk építésén, körfalainknak nem bontogatásán, hanem erősbítésén fog dolgozni. Es most Isten veled! Kívánom, hogy a nyugalomban még sokáig élvezhesd hosszas munkálkodásod gyümölcsét, egyházunk felvirágzásának boldog szemlélésében azzal a tudattal, hogy abban neked is részed van, s nem az utóisók között. Budapest, 1888. december 27 a sírig hű barátod Szász Károly. A magyar református egyházalkotmány alapelvei. Az egyház egysége s ennek organumai A kormányzati alapelvek tárgyalásánál szólanunk kell még egyházunk egységéről s az egység határán belül az alsóbb hatóságok autonómiájáról. Fennebb mondottuk, hogy a ref. egyháznak nem tartozik lényegéhez az, hogy egy magasabb egységbe össze ne olvadjon. De bármennyire óhajtandó és szükséges lett volna egyházunknak egységes szervezkedése, ez egészen 1881 /2 -ig nem sikerült, bár többször megkísérhetett. Péchy Imre vaskarja a konvent intézményében egy ideig fenntartotta a négy magyarországi kerület belső egységét, de utána ismét a régi szétszakadozottság ülte uralmát. Egységet egyházunk csak az állam és a kath. egyház irányában tudott mutatni; ennek kifejezője volt az országgyűléseken szereplő status evangelicus azaz a jelenvolt ágost. és helv. hitvallású evangelikus karok és rendek testülete, mely magát egy oszthatlan jogi s erkölcsi személynek s a kath. féllel, sőt magával a koronás királylyal egyenjogú félnek tekintette. De nem ilyen egységre lett volna szüksége egyházunknak, hanem egységes alkotmányra, mely belsőleg is összefűzte volna a különböző vidékek reformátusait. Ilyen azonban sohasem jöhetett létre. Végre az I79°/9 1 . évi 26. t. c. 4. §-a megadta a protestánsoknak a törvényes jogot, hogy egygyé alakítsák a hazában levő prot. gyülekezeteket, amennyiben megengedte a nevezett §., hogy a protestánsok egyetemes zsinatokat tarthassanak s azokon az egyházat egyetemesen kötelező kánokokat alkothassanak. Áz ezen törvénycikk alapján tett egyetlen számba vehető lépés, a budai zsinat azonban eredménytelen, s az egység továbbra is csak pitim desiderium maradt, mignem az 1877. évi konvent a zsinati előmunkálatokat készítő bizottságnak utasításul adta, hogy tervezetét oly módon készítse, miszerint »az egyházszervezet alkalmas módot nyújtson a magyar ref. egyházat közösen érdeklő minden ügyben egységesen intézkedni.« Tehát végre törvényhozás tárgya lehetett az egység megállapítása.
