Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-05 / 6. szám

Sem meg nem teszszük, sem sok helyütt megnem tehetjük. Absolute semmit nem teszünk az u. n. belmisszió terén. A míg papságunk egy igen nagy részének egész lelkészi működése nem szorítkozik egyébbre, mint pusztán a hivatalos functióknak úgy a hogy való elvégzésére s a míg nagyobb, sőt épen számuknál fogva legtekintélyesebb gyülekezeteinkben 10, —20 és sokszor ennél is több ezer léleknek van egy papja, mert a hol kettő-három van is, a mi osztatlan parohia rendszerünknél fogva azért tulaj donképen csak egy van, mint a régi jéruzsálemi templomnál, a hol 24,000 volt és mégis csak egy: addig ne csodálkozzunk, ha a kisebb felekezetek a védtelen nyájat megigézik és elhitetik. A kicsiny gyülekezetek papjai, kik bátran gondozhatnák híveiket, mert számuk miatt megbírnák őket, s gondoskodhatnának lelki szükségeik kielégítéséről, meglátogathatnák őket, minden dolgaikban és bajaikban mellettük állhatnának, mert hisz lelki orvosokul és őrállókul rendeltettek és hivattak el az Úrtól, azok anyagi bajaikra, szükségeikre és a megélhetésért való küzdelmükre hivatkozva szép elméletnek és csakis annak mondják, ha a pásztori gondviselést sürgetjük mi theoreticusoknak (?) és ideálistáknak (?) mondott emberek. Mintha bizonv a megélhetésért folytatott be-O j csületes munka között nem lehetne egy-egy órát híveink gondozására, felvilágosítására, tanítására, vigasztalására és hitben való erősítésérefordítanunk, ha ez nem történnék is máskor, mint mikor a mezőn, vagy bárhol másutt találkozunk velők, vagy ha a téli estéken össze gyűjtjük őket s vallásos dolgokról elmélkedünk velük lelkük épületére. A nagy gyülekezetek két-három papja nem mentheti ugyan magát a létért való küzdelemmel, de menti magát, hogy a hívek nagy száma oly sok hivatalos functió elvégzését rója rájuk, hogy e miatt képtelenek a cura pastoralist gyakorolni. S ebben sok az igaz; mert mint említők, az osztatlan parochiális rendszer mellett, s amaz usus mellett, hogy a két-három pap s illetve ezek káplánja hetenkent felváltva szolgálnak, tulajdon kép csak egy papja van annyi léleknek. A mint a társadalmi, úgy az egyházi viszonyok is jelentékenyen megváltoztak 1848, vagy ha úgy tetszik, még inkább 1868 óta. A jobbágyok felszabadításával s még inkább az általános tankötelezettség behozatalával népünk öntudatra ébredt. Tanul annyit, hogy a positiv hit iránt legalább a kétely feltámadjon benne és tanul annyit, hogy érteni és tudni vágy. Szellemi vezetőjétől, papjától is a nagykorúvá lett nép sokkal többet vár; különösen pedig recompensatiót vár azért, a mit ő ad neki. Az •öntudatra ébredt népnél hamar feltámad a gondolat, hogy hát miért is van neki papja s mi haszna van neki belőle? És e nép, valljuk meg őszintén, a legtöbb helyütt igazi pásztor nélkül való nyáj, mely csak hivatalos functióban látja papját, a ki különben vajmi keveset törődik vele. A kathedra kezd megszűnni, mint egyedül ható eszköz. A ki már most készséggel ajánlja fel, hogy ő foglalkozni akar a néppel s. tényleg foglalkozik is vele, annak tárt karokat nyit. És a kisebb protestáns secták ezt használják fel s ezt zsákmányolva ki szereznek maguknak proselytákat. A baptista paphoz, vagy a nazarenus prófétához seregestől mennek, mert az foglalkozik velük s még tolmács útján sem vonakodnak vele érintkezni, mert látszólag javukat akarja s hitük szerint lelki szükségeiket elégíti ki. Azután felhasználnak ezek még egy más dolgot is. Népünk egyáltalában nem szeret adózni s az amugyis sok egyházi adóhoz még hozzájárult a közalap-adó. ns épen alföldi nagy gyülekezeteinkben — Békésen, Hódmezővásárhelyit stb. — az kezd romlásunkra válni, a mire pedig minden kálvinista ember csak a legbüszkébb lehet, mint egyesített erőinknek felséges alkotására. De hát ezt meg kellene magyarázni és eléje tárni a népnek. Egy prédikáció erre nem elég (különösen azért nem, mert épen az az elem, mely zúgolodik, nem is megy el templomba) és a kellőleg fel nem világosított nép nem tudja, hogy mire kell neki ez új adót fizetnie. Holott ha tudná, bizonyára nem volna egyetlen kálvinista ember sem, ki a költő pénzének emez egyezred részét, mely tőle kívántatik, ne készséggel adná oda; mert az is tény, hogy az angolt és hollandot kivéve egyetlen nép sincs, mely oly készségesen adakoznék (nem „adóznék /"), mint a mienk. És ezzel a mi józan, tiszta eszű népünkkel oly könnyű mindent megértetni, csak a módját kell eltalálni. Ha jő már most az az unitárus, baptista, vagy nazarénus pap, az az igaz, hogy nem izgat a közalap ellen, de az elégületlenséget felhasználja és miután a közönséget meg akarja nyerni, azt meg nem mondja el, hogy »hiszen ana ! gyere csak át hozzánk, mi meg tízszerte nagyobb terhet rakunk rád.a Ezt ellhalgatja. Pedig ez a természetes, hogy egy alakulóban levő felekezetnek sokkal nagyobb anyagi áldozatokra van szüksége, mint egy már megszilárdult és a kezdődés fokán jóval túlhaladt egyháznak. A nagy gyülekezetek osztatlan parochiális rendszerének megváltoztatása persze nem egy napnak dolga. De sok napon és éven át egyszer