Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-12-16 / 51. szám

adásokat, hanem tetemes óraszámmal tanított az »Orsz. Nőképző-egylet(c tanintézetében, s még egyes főúri házakban is adott magánórákat. Egy ily mérvű tanári foglalkozás, a 'hozzá szükséges előkészületekkel együtt, magában véve is bőven elegendő arra, hogy egy embernek összes erejét igénybe vegye. Bihari messze túl ment ezen. Eleinte dolgozó társa volt a »Pesti Napló«nak, melybe az akadémia és az irodalmi társaságok üléseiről irta a jelentéseket; azután állandó munkatársa lett a »Néptanítók Lapjáw-nak; a különböző folyóiratokban egymást érték paedagogiai, bölcseleti és művelődés történeti értekezései; közben s főleg az utóbbi néhány év alatt több önálló terjedelmes — vastag kötetekre menő — munkák jelentek meg tőle. Ez irodalmi művek szerzőjének széles körű tudományos ismereteit, önálló fölfogását, mélyreható ítéletét senki sem tagadhatja. Tömör stylusán mintha csak füleinkkel hallanók a logikus ész erős lépéseit; az ó-kori és a modern világnézetben egyaránt tájékozott tudóssal egyesül a nemzeti zamatú író tulajdonsága. De minél közelebb jutunk életének katasztrófájához: annál inkább homályosulnak mindezen tulajdonok és jellemvonások. Kuszált gondolatmenetekben akadunk föl; kis jelentőségű mozzanatokat látunk a legfontosabbakkal egyenlő polcra állítva ; tudása cserben hagyja a szerzőt; a tárgyiasság komoly méltósága alanyias naivságok előtt kénytelen meghátrálni. Mintha vásári munkát akarna végezni az iró! A folytonos hanyatlás éveken át szemmel kisérhető; de nem a könnyelműség, nem az elbizakodottság, nem is a korral együtt járó szellemi gyöngülés jelei ezek, hiszen ő még élete délpontján állott, hanem az elharapódzó lelki kór symptomái. A túlfeszített húr — el nem pattant — meglazult. írói egyéniségének szaporodó fogyatkozásaival párhuzamosan szembetűnővé lesznek külső életének változásai. Tanári erélye megszűnt az egykori lenni; a barátság és társadalmi összeköttetések régi kötelékeit mintha szándékosan akarta volna kezeiből kibocsátani; szellemszikráinak hajdani élénk sziporkázása mintha tűzben emésztődő nedves fának sustorgásává sülyedt volna alá; derült humora helyét ismeretlen vendég: az öntetszés foglalta el ; mintha egykori szigorú önismerete tévutakra kalandozott volna el; saját értéke mérlegelésében mintha nélkülözné a szerénységnek azt az egyensúlyát, melyet előbb bölcsen és nemesen alkalmazott; mintha kedvelt Horatiusának elvét: probam pauperiem sine dote — elfeledte volna, s törekvéseit az anyagi javak hajhászására irányozna; mintha ő, ki azelőtt évekig tudott asztalfiókjában oly dolgozatokat rejtegetni, milyeneket mások sietnének a hir- és pénzszerzés piacán értékesíteni, most aprólékos hiúságok emberévé változott volna át, ad merces turbam qui cogit emendas. Nem, ezek a jellemvonások nem voltak Biharinak természetes sajátságai; növekvő lelki és testi betegségének penészei voltak azok, melyek elfödték az ő egyszerű, nemes és rokonszenves egyéniségének kristálylapjait. Ez a tény; és ez adja utólagos magyarázatát számos oly dolognak, melyet akkor sokan nem értettek, sokan pedig félreértettek. Kérdezni fogják azok, kik a boldogulttal az utóbbi években nem állottak többé összeköttetésben, hogy mi idézte elő lelki világának elsötétülését ? A túlfeszített szellemi munka kétségtelenül egyik oka volt betegségének ; hogy ezen kívül még minő physiologiai és psychologiai hatások nyertek befolyást a kór támadására és lefolyására: azt talán csak a mindenek látója tudná megmondani. Lelki baja, melynek, mint mondók évek óta ezerféle s mindegyre szaporodó tünetei merültek íöl, a mult augusztus hó folytán öltött oly mérvet, hogy az országos tébolydába kellett a szerencsétlen embert szállítani. Itt a meg-megujuló rohamok lassanként megbontottak testi, szervezetét, az utolsó pár hét alatt ágyba döntötték a beteget; mígnem a mult hó 28-ik napján a halai megváltotta szenvedéseitől. November utolsó napjának délutánján a lipótmezei tébolyda halottas kamarája előtt gyűltek össze a boldogultnak egy testvére és számos barátai, megadni az utolsó tiszteletet a jobb sorsra és hosszabb életre.méltó féfinak. A természeti szépségekkel pazarul megáldott táj hegyeinek és völgyeinek késő őszi he.rvadásban borongó melancholiaja oly jól illett a szomorú jelenethez. Könnyes szemekkel állottuk körül a koporsót, melyben a hű barát, a ref. egyház tanügyének nagyérdemű munkása, a jeles iró, a tudományok derék bajnoka végső álomra hajtá megfáradt fejét. De a könnyeken keresztül engesztelő fénysugár gyanánt tört át az a vigasztaló hit, hogy a halál, mely föloldotta a test kötelékeit, egyúttal a lélekre nehezedő ködöt is elűzte, és újra tisztán ragyog az a szellem, melyet szerettünk, melyre egykor büszkén tekintettünk; mely tudott az eszményekért hevülni, tudott szépet alkotni, nemesen cselekedni, termékeny meleget árasztani maga körül, és sokak útjára hinteni kalauzoló sugárt. Áldás emlékére! Csiky. Kálmán. KÖNYVISMERTETES. A koporsónál. Halotti imádságok. Irta Könyves Tóth Kálmán. Második javított és bővített kiadás. Budapest. 188 ej. Kiadja Kokat Lajos. Ára vászonkötésben 2 frt 40 krajcár; díszkötésben J fi t. L— VIII + 1—304 lap 8°. »Ha valamely mű emeli lelkedet, ne keress más szempontot megitélésére; jó az kétségtelenül és írója mester«, mondja La Bruyére. Es valóban végig olvasva K. Tóth Kálmánnak halotti imádságait a lélek emelkedett, a szív átmelegült, az ész gondolatokkal gazdagodott és bizonyságot tesz a mellett, hogy jók ezek és hogy Írójuk nemcsak magát az életet, az emberi lélek és szív mozdulásait, ennek gondolatait és érzéseit ismeri, hanem mint búvár le is szállott ezek mélységeibe s hogy annál többet hozhasson elő kincsesházából, bele hatolt még az örök életnek ama könyvébe is, mely egyedül ad erőt, ihletet, felszárnyalást, mélységet és magasztosultságot a léleknek, s a melyen kívül semmiféle emberi szó vigasztalást nem képes adni a halál, az enyészet lesújtó, borzasztó gondolatával szemben. Az iró mester ; különösen az irály mestere. Költői képek, szónoki alakzatok egymást váltjak fel; ízléssel, kerekdeden, természetességgel és könnyedséggel állíttatván egybe. A formaban is van valami zengzetesség. Nyelvünknek azt a sajátos s a szép, választékos prózában is lüktető rhytmikusságát jól ki tudja éreztetni, a .nélkül hogy célzatosan keresné ; sőt itt-ott az előadás szinte vers alakot ölt, tisztán csak a széphangzatra való figyelés következtében. Ugy hogy nagyon csodálkozunk a felett, hogy egy ilyen jó stylista miként nem törölte ki a már javított kiadásból az efféle szavakat: »öngyengeségünk« »önszivök«, »érzemény«, »kötelemcc, búforraltacc stb., melyek részint nehézkes, részint pedig egyenesen rosz képzésű szavak. A külső, szép forma alatt szép gondolatok, mély érzések vannak. Szerző, mint teljesen öntudatos iró, ki tisztában van azzal, mit akar, az előszóban igen helye-