Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-12-16 / 51. szám

Nem lehet azonban helyesnek és elvszerűnek mondanunk az egyházközségi gyűlések jog- és hatáskörének olyaténképen való kiszélesítését, mint azt az erdélyi kerület legújabb törvényhozásában (?) látjuk. Kétségtelen tény ugyan, hogy minden egyházi jog magát a gyülekezetet illeti, de a képviseleti elv meg azt követeli, hogy a gyülekezet tagjai jogaikat ne személyesen, hanem választott képviselőik által gyakorolják. Ehelyett az erdélyi kerület a kormányzás súlypontját az ősgyülésekre fekteti, a presbyteriumot alig tekinti egyébnek, mint az egyházközségi közgyűlés határozatai végrehajtójának, az anyagi munka végezőjének s önálló jurisdictíóval nem ruházza fel. A presbyteriumnak csak kötelességei vannak, de jogai az egyházfi és harangozó megválasztásán kívül (!!) nincsenek. Jó szerencse, ha az egyházközség oly kicsin}', hogy nincs 200 kepefizető tagja, mert akkor az egyházmegyei és kerületi képviselők választásába is befolyhat a presbyterium. Egyébként minden jog az egyházközségi közgyűlést, s ahol ilyen van, a képviselő közgyűlést illeti. Ez mintegy második forumot képez, j mely a presbyteriumot megszámoltatja, annak utasitáso- ; kat ad, az egyház vagyona felett rendelkezik, az egyház tisztviselőit választja, és a többi. De mi szükség van arra, hogy az egyházközség ily közvetlenül befolyjon az egyházi ügyek intézésére? Semmi, bizonyára semmi! A presbyterium keze meg lévén kötve, nem működhetik oly sikeresen, mint anélkül, egész működése megbénul s hasonlóvá lesz egy élettelen test működéséhez, melyet egy külső mozgató erőnek kell tevékenységbe hozni. S a közgyűlés vagy képviselő testület sem felel meg egy célszerűen működő kormányzó hatóság feladatának; nem felelhet meg már nagy számánál fogva sem, mert köztudomású tény hogy minél több fej akar ! kormányozni, a kormányzás annál rosszabb és hossza- I dalmasabb. De meg nem felesleges-e az egyházmegye és presbyterium közé egy harmadik forumot is állítani ? S ezáltal csak a munkát s a szót szaporítani s a drága időt felcserélni? A számadásokat mi szükség háromszor felül vizsgáltatni, először a presbyterium, aztán az egyházközség, végül az egyházmegye által? S hol van itt megvalósítva a kimondott »zsinatpresbyteri« kormányzatnak egyik alkateleme, a presby- i teri kormányzat? Ha a presbyterium csak végrehajtó közeg, s a határozás joga az egyházközséget illeti, akkor a rendszer minden másnak, csak presbyterinek nem mondható; ha pedig ennek nem nevezhető, akkor kálvinistának sem tarthatjuk, mert hiszen a kálvini egyházaknak főkormányzati elve: a kiválasztási, másként presbyteri. S az ily rendszer logikai következetességgel a demagógiára vezet, melyben minden avatatlan jogosítva érzi magát arra, hogy az egyházat kormányozza, ugy amint sajat érdeke diktálja. Hamar Andor. TÁRCA. Dr, Bihari Péter emlékezete. A bölcsőtől, mely a biharmegyei Zsadány község leánytanítójának szegényes hajlékában az elsőszülött fiút 1840. február 5-én ringatni kezdte, a lipótmezei országos tébolyda bús ravataláig, melyen 1888. november utolsó napjaiban dr. Bihari Péter hült tetemeit kiterítve láttuk, egy sokat igérő, folyvást emelkedő, mindegyre szélesbedő, végül pedig gyorsan aláhanyatlott, elsötétült s fájdalmas részvétet keltő életpálya fekszik. A földi | vándor, ki e pályát megfutotta, fényes tehetségekkel, szellemi és physicai erővel megáldott ember vala ; küzdelmeit sikerek kisérték ; munkálkodása kora ifjúságától fogva soha nem szűkölködött elismerésben; szeretett dolgozni, és tudott örülni az élet nemes örömeinek; jó szíve, tréfákat kedvelő kedélye, szikrázó élcei annyi barátot szereztek neki, a hány ismerőse volt; a sors incselkedéseit philosophiai nyugalommal tudta tűrni; boldognak nem érezte ugyan magát, sőt a boldogság érzetét csak az együgyű emberek osztályrészének mondotta, de lelke bírt azzal az egyensúlyival, mely az elért jó birtokában nem áhítozik el nem érhető javak után; de nem is adja föl a jövőt a jelen pillanat törekvésének apró kudarcai miatt. Méltán lehetett volna hinni, hogy egy ily tulajdonokkal és előnyökkel fölruházott ember győzelmesen fogja kiállani a lét harcait, és a közszeretet és tisztelettől környezett derült öregséget nyer pályabérül. És mégis egészen másként történt. Élete delén semmisült meg; de nem egy váratlan vihar döntötte le : egyéniségének legbecsesebb alkotó részeit ádáz kegyetlenséggel szedte ki belőle a sors; összezavarta a lélek jól egyensúlyozott óraművének kerekeit, fölcserélgette az összhangzatos kedély hárfájának húrjait. És hogy betetézze a szegény halandó boldogtalanságát: most adta ajkaira a boldogság, az önelégültség dicsekvő szavait, melyeket nem ismer akkor, midőn jogosan érezhette volna. Fortuna saevo laeta negotio, et ludum insolentem ludere pertinax ! E tragikus életpályára kívánok, a t. szerkesztőség fölhívása folytán, visszatekinteni e sorokban. Harminc éven át ismertem Bihari Pétert. Nem voltam ugyan tanulótársa, mert ő három osztálylyal feljebb járt nálam; de barátság kötött bennünket össze már tanulókul a debreceni kollégiumban; mint ifjak együtt lelkesedtünk Berlinben, Hollandia városaiban és Parisban a külföld kultúrájának csudáin ; és később mint férfiak együtt működtünk a fővárosban: a ref. főgymnasium és a tudományegyetem falai között. Ha ezért az ő életrajzának vázolása közben nem a távolból szemlélőnek hideg tárgyilagossága, hanem az egyéni közvetlenség és a subjectiv érzelem vezetné tollamat : bocsássa meg a szíves olvasó. Amúgy művésziebben lehetett volna alakját kidomborítani ; így igazabbak lesznek az egyéni vonások. Midőn 1858. őszén a debreceni főiskolában- első éves deákul (azaz a VII. gymn. osztályba) beiratkoztam, Bihari Pétert már mint a tanuló-ifjúság egyik első rendű nevezetességét ismertem volt meg. A pár évvel későbben — kétségtelenül a magyar költői irodalom nagy veszteségére — elhunyt Kovács Gyulának volt ő osztálytársa, legbensőbb barátja és versenytársa a költői hírességben is, noha e téren Kovács Gyula föltétlenül sokkal nagyobb — igazi — tehetség volt. Együtt emlegette őket az ifjúság, egyformán kegyelte a tanárkar és a város közönsége. A kitűzött pályadíjakat, ha a versenyben részt vettek, ők nyerték el; a főiskola, az egyház vagy a város életében előforduló nevezetes alkalmakra őket szólították föl, hogy költői kifejezést adjanak a közérzelmeknek. A debreceni vasút megnyitása, a pátens-küzdelmekben szereplő főemberek érdemeinek dicsőítése, Kazinczy százados emlékünnepe, egy-egy fővárosi vendégművésznő szereplése, mind oly események valának, melyeknél az egyik, vagy a másik fiatal költő elmondhatta lantjahoz a horatiusi fölhívást: poscimur. De ezzel koránt sem akarom azt mondani, hogy költészetök csupán az alkalmiság oltáránál gyuladt föl. A