Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-12-02 / 49. szám
lekezeti számaránya, mert a Társaságnak igazgatásában, kiadványaiban és mindenféle működésében tagjai többségének akaratát kell szem előtt tartania s az irányadó befolyást ezeknek kell engednie. Ezeket a gondolatokat szem előtt tartva, a Társaság életképességében és lassanként! felvirágozásában még lehet bizni ; különben pedig béna indulás után lassú tengődés és gyors sorvadás lesz sorsa ennek a Társaságnak is, mint több elődjének. Quod Deus avertat! Ajánlom e falusi, de őszinte és meleg ügyszeretetből származó gondolatokat a vezető férfiak nagybecsű figyelmébe. Sóváradi G. A magyar református egyházalkotmány alapelvei. A debreceni alkotmányozó zsinat előzményei. A magyar ref. egyház meglehetős rendezetlen állapotban volt egészen a legközelebbi időkig. Különösen egységes szervezete hiányzott. Abban az időben, amikor lehetett és kellett volna szervezkednie, elmulasztotta azt; a 16—ik század folyama alatt tartott zsinatok mi érzékkel sem bírtak az egyházpolitikai s egyháztársadalmi kérdések iránt, s még egy oly fényes, messze kimagasló egyéniség is, mint Melius, előbbvalónak tartotta a szentháromságtagadók elleni szenvedélyes vitatkozást, mint egyházának belső szervezését s ez által kifelé is megerősítését; sokkal több gondot fordítottak egyházunk régi vezérférfiai a tan tisztaságának megőrzésére, mint egyházunknak a nemzet alkotmányával való összeolvasztására, holott az idők rendkívül kedvezők valának arra, hogy a kath. magyar államot református állammá alakítsák át; a katholikus egyháznagyok maguk ajánlották fel mintegy az egyesülést, nem kívánván többet, mint hogy ők megtarthassák egyháznagyi állásukat, s a katholicismus hierarchiai szervezetét fogadja be az új egyház, mint olyat, mely a nemzet alkotmányával szorosan össze volt forrva, s a keleti faj sajátságainak is jobban megfelelt, mint a puritán színezetű új egyház. De a protestantismus visszautasította a felajánlott jobbot, s így az előbb barátságos indulatú főpapság ellenséggé vált, melylyel szemben a szervezetlen s belsőleg szétszakadozott ref. egyház csakhamar hathatósan kezdte érezni gyengeségét. De midőn felébredt s belátta a veszélyt, mely őt szervezetlenségében fenyegette, már akkor késő volt; hasztalan igyekezett most már szervezni önmagát a zsolnai, szepesváraljai, komjáti, szathmár-németi zsinatokon, egységes szervezetet létrehozni nem tudott, részint az ország politikai szétszakadozottsága miatt, mely egyéb okoktól eltekintve, már maga három felé szakította a hazai prot. felekezet híveit; részint az új életre ébredt katholicismus ellenszegülése és ármánykodása miatt, mely egészen a jelen századig meg tudta akadályozni azt, hogy egységes magyar ref. egyház jöhessen létre és állhasson vele szembe, mert könnyebbnek látszott a protestantismust részenként leverni, mint egészében egyszerre megdönteni. Emiatt csak komjáti és geleji-féle kánonok nyertek olyan, amilyen általános érvényt, de ezeket is a kerületek tetszésök szerint változtatták, módosították s bár legtöbbször ezek szolgáltak kiindulási pontul, mégis a legeltérőbb szervezetek jöttek létre. Semmi határozottság, semmi állandó és törvényesen biztosított rend nem volt; apáink kormányozták, igazgatták az egyházat, amint a lehetőség és szokás megszabták. így tengődött, sínlődött egyházunk — a kath. klérus nagy örömére — egészen az I79°/0 1 -iki budai zsinatig, amikor reményleni lehetett, hogy az országos törvények védelme alatt létrejöhet egy egységes alkotmányos szervezet; de fájdalom, a kísérlet meghiúsult, és pedig épen magoknak a reformátusoknak viszálkodása miatt. A rendetlenséghez — úgy látszik — hozzá szokott s azzal megelégedő és a maga vajmi csekély értékű jogait kicsinyeskedve féltő papság csirájában elfojtotta a jó szándékot, oly zavarokat támasztván, amelyek miatt a király nem tartotta célszerűnek törvényerőre emelni a zsinat kánonait s így épen azok, kiknek fel adatuk s elengedhetlen kötelességük lett volna az egyház külső-belső megerősítésén fáradozni, önmaguk rántották ki egyházuk alól a létalapokat, melyeket gondos kezek alá rakni igyekeztek. Ez a kicsinyeskedő, az egységben rejlő erő iránt kevés vagy épen semmi érzékkel nem viseltető papi szűk látkör volt megölője azon célszerű intézkedéseknek is, melyeket Péchy ímre lángelméje s vasakarata alkotott. Ő fel tudta fogni, hogy az egyesülés, az egységes nemzeti egyházzá szervezkedés mennyire életfeltétele az egyháznak, s mily óriási erővel ruházná fel azt, mely szétszakadozott állapotában is oly bámulatos befolyást tudott gyakorolni a nemzet alkotmányos életére. Péchy nagy ereje egy kevés időre, minden akadályt leküzdve, meg is valósította az egységet, s szervezni kezte egyházát egészben és részeiben ; de kidőlése után annál nagyobb erővel tört ki a visszavonás tüze, s szétszaggatta újból az alig életre kelt új intézményeket. Azóta bár többször felmerült az óhaj, hogy egy egyetemes alkotmányozó zsinat tartassék, folyvást csak óhajtás maradt, majd a bekövetkezett zavaros politikai viszonyok között gondolni sem lehetett reá, sőt magát a jogot is el akarta ragadni az absolutismus, s maga akart alkotmányt adni egyházunknak az 1859-iki pátensben. Az absolut kormány ezen törvényellenes rendeletének meg lett az a jó oldala, hogy a nemzet figyelmét a küzdő ref. egyház felé irányozta, s a nemzet jobbjai a — klérust sem véve ki — hathatósan támogatták egyházunkat jogai visszaszerzésében ; másfelől épen a pátens hatása alatt magában az egyházban általanosabbá lett a szervezkedés ügye iránti érdeklődés s az egységes alkotmánynak szükségérzete. De csak az alk otmányos korszak visszaállítása után lehetett remény egy alkotmányozó zsinat tarthatására. Az 1860-iki egyetemes konvent tette meg az első lépést a magyar ref. egyház egységes szervezéséhez, de intézkedései nem nyertek altalanos megvalósítást, s ezért folyvást fennmaradt a szüksége annak, hogy kötelező törvények alkottassanak. Ily körülmények között a szervezkedés ügye napi rendre került, az egyházi folyó iratokban, egyházkerületi s konventi gyűléseken élénk megbeszélés s vita tárgyává tétetett. Különösen nagy segélyére volt az egységre törekvőknek Erdély végleges egyesítése Magyarországgal, mely körülmény mindkét volt külön állam reformátusaiban felébresztette s folyvást ápolta az együvé tartozás vágyát és gondolatát, s mindkét részről hangosan nyilvánult, az egységes szervezkedés szüksége ; pl. Dózsa »Egyházjogtana« előszavában már 1865-ban azt mondja, hogy művét épen azért adta ki, hogy a két magyar egyház egységes szervezésére megadja Erdély részéről a szükséges történeti alapot, s a maga munkáját »szükséges közremunkálásnak« nevezi »a szervezés
