Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-11-25 / 48. szám
tanárképesítő bizottságok felállítását nem fogja akadályozni (u. o. 299.). E tekintetben tehát meg lehetünk nyugtatva. A nehézségek alatt értem az anyagi természetűeket: a pénzhiányt. Kész pénztárra ily intézet emelésénél nem utalhatok, de igen is egy élő tőkére, mely semmiféle áramlatoknak nincs alávetve s ez a prot. öntudat, a prot. szellem gazdagsága, mely mindannyiszor, ahányszor égető, a protestantismust veszélyeztető csapások elhárításáról volt szó: áldozni akart és tudott is. E sziklára fektetjük reményünket. Schnelier István. Az egyetemes nyugdíj-intézet kérdéséhez. Régóta figyelemmel olvasgatom az egyházmegyéknek véleményét az egyetemes gyám- és nyugdíj-intézetről. Míg a gyámintézet általánosan meleg pártfogásra talál mindenütt, a nyugdíj-intézet ügye hidegen hagyja a papságot, sőt mi több, fél tőle. Egészen következetesek magukhoz az érdek szempontjából, de nem önzetlenül gondolkoznak akkor, mikor az »ecclesia reformari debeta elvét kellene követniök. Mert míg a gyámintézet iránt, melynél csak előnyök kínálkoznak, melegen érdeklődnek, addig a nyugdíj-intézettől, mikor az egyetemes egyház érdekében a közügyben egy kis áldozatot kellene hozniok, meghátrálnak, hidegen részvétlenül mennek el mellette, mint a Jeruzsálemből Jerikóba menő lévita az út mellett fekvő beteg- testvére mellett. Meg vallom, fájdalommal tölt el az a gondolat, hogy egész Izráelben nem találtatott csak egy is, ki a maga önzetlen szavát, meggyőző érveit felemelte volna a nyugdíj-intézet ügye mellett, azzal az erős akarattal, melyet az ügy fontossága megkíván. Mindakét eszme helyes, a kornak követelménye. Mindakettő megérett az aratásra. Mindakettő magában rejti azon szunnyadó erőket, melyek az egyház életképességét, virágzásra jutását, a lelkekre való hatását lesznek hivatva munkálni. Ne féljünk a nyugdíj-intézettől sem, uem rejt az magában titkos veszélyeket. Azt mondják: ^veszélyezteti az egyet, papság függetlenségét.cc Ugyan hogyan ? Veszélyezteti akkor, ha a hatalom egy személy kezébe adatik a nyugdíjba tételnél. De méltóztassék úgy alapítani nyugdíj-intézetet, hogy az ne támadja meg a papok függetlenségét. Előttem áll a pesti egyházmegye véleménye a nyugdíjról: »nem kivánja felallítani az egyházmegye.« Tisztelendő Vörös Károly úr munkálata hasonló szellemben szól a nyugdíj-intézetről. Indokolásában azt mondja, a »miért«-eket kényes dolog fejtegetni. Dehogy kényes dolog. Nehéz dolog igazolni az ügynek elodázását. A ki végig tekint egyházunk administrationalis bajain, érteni fogja, miért kell a nyugdíj. Szerintem épen az ellenkezője annak, mit Vörös Karoly lelkész úr állít. A századok épen az eddigi állapotok tarthatatlanságát igazolják. Régen meglehettünk így, sőt némi tekintetben előnyös volt a vallásszabadság korlátozása és üldöztetése korszakában, mert nem lehetett máskép. De. ma a szabadság és polgáriasuk világ keretébe nem illik bele. Ha állapotaink így maradnak, az unitarismus még nagyobb tért hódit. Mert a mint régenten is sokszor a rossz administratiós és csökönyös mozdulatlanság vitte az embereket más felekezet körébe, úgy ma is azok, kik az egyház administratíójával elégedetlenek, máshol keresnek orvoslást. Sehol a világon nem látni azt, a mit nálunk, hogy egy hivatalnok feleiősséget hordozzon vállain akkor, mikor a szolgálatra teljesen képtelen, mikor felelős azon dolgokért, melyeket más végez helyette, a melyekre sem befolyással nem lehet, sem a dolognak utánna sem nézhet. Nálunk a teljesen süket pap keresztel és esket, anyakönyveket vezet és a presbyteri gyűlésen elnököl s határozatokat hozat; a néma, a beszélni képtelen pap egyházat administrál. A lelki beteg vállain felelősség terhe van. Nálunk ha a lelkész tehetetlenné válik, kap segédet, azt is csak legtöbb esetben akkor kéri, mikor egyáltalában nem tud fungálni. A segédre az egyház vezetését nem ruházhatja át, mert vagy nem ismeri vagy nem bízik benne. Magát nem administráltatja, mert így két^elmesebb, mert ambitiója sem engedi. A káplán elvégzi a legszükségesebb teendőket. De az initiativák, a teremtés, a javítás, a hibák megszüntetése munkakörébe be nem léphet. Egy papoló gép, semmi más. Mikor azután ez így tart 10 — 15—2 0 évig; mikor az egyház gépezete forgott ugyan, de sohasem olajozták, a stabilismus, a közöny, az örök mozdulatlanság megszokottá vált, a fegyelem meglazult: akkor jön az új választott lelkész, a ki aztán sírva nézhet végig rajtuk, ha a lelkiismeret embere. Ha pedig csak ugy bele tud törődni a viszonyokba: erről mondjon ítéletet az, ki tudja latolni a dolgokat következményeikben. Míg a lelkész nyugdíjazása esetén ezen hibák megszűnnek. A nyugdíj-intézet a modern kor követelménye. A viszonyok megváltoztak, változni kell az embereknek is. Ez egészen a dolog természete. A jelenlegi állapot lehet pátriarkhális, de mindenesetre sokkal több előnyt nyújt a nyugdíj-intézet. A közügy érdeke követeli, melylyel mi is állunk vág}' esünk, hogy munkabiró, lelkiismeretes munkásai legyenek ; de más oldalról meg szükség, hogy azok, kik annak idejében munkálkodtak, de megfáradt kezeikkel a szentügy zászlóját nem emelhetik, munkásságuknak teljesen megfelelő kárpótlásban részesíttessenek. De ők magok se legyenek követelők; ne szeressék jobban magukat, mint az Istennek ügyét. Szeretetre hivatkoznak a nyugdíj-intézet támadói. Talán önszeretetre ?! Igen is, önszeretetre. Mert mikor azt követeljük: »En több munkát nem birok már el, a zászlót nem emelhetem; de kívánom, hogy a hivatali felelősség az enyém legyen, a zászló hadd maradjon begönyölítve, én mellettem ne lábatlankodjék senki; hagyjatok meg hivatalos jövedelmem élvezetében; az eke maradjon a barázdában ott, a meddig én szántottam vele, de az én életemben ne tegye kezét az eke szarvára senki.« Ez igen is önszeretet. De más oldalról szólok a káplánról is. A nyugdíj-intézet terve szerint 400 forinttal díjaztatnának, ha administratorok. Hát ez bizony elég szerény fizetés. Egy vasúti őrnek is van ennyi, meg egy állami segédtanítónak. De azért elégnek tartom, hogy szerény takarékosság mellett megéljen belőle. Istenországa ügyét, nem a világi gazdagságot szolgáljuk. A réginéi mindenesetre jobb. Van a dolognak még egy más oldala is. Roppant kezdetleges állapotnak tartom a káplánok ellátását, mintha csak cselédet fogadnának. Mi jogon kényszerítsünk valakit, hogy 5—10—15 éven keresztül másokhoz kössük, akár egyeznek a hajlamai, a természete, gondolkozása azon családéval, hol mintegy családtaggá kell lenni. Igaz, hogy sok esetben megfizethetetlen előnyökkel jár, de legtöbbször nem tudnak egymással kijönni. Es ez is egészen érthető, felel rá a lélektan. A viszonyok természetében rejlő ellentét miatt a súrlódások elkerülhetetlenek; ezek aztán leverőleg hatnak mind-
