Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-18 / 47. szám

csodaszép s hatalmas épület bájait, miket ezelőtt a régi falak eltakartak. A keresztyénség a jövő vallása, nem tanrendszere, hanem csak ezen alapelve révén lehet: az Isten lélek, örök, s csupa szeretet, kit az értelem a természet törvényeiben, a szív pedig az embertársi szeretetben találhat csak fel. Nem érzem hivatottnak magamat hitvallás csinálónak nevezni, bár nt. Balogh Ferenc úr e címmel is megtisztelt, de nem habozok kimondani, miszerint én e fenti szavakban látom körvonalozva a keresztyénség örökké fenmaradó lényegét, világvallássá lételének biztosítékát, s nem egy természetfeletti csodás kijelentés el vagy el nem fogadásában. A kijelentés tana, azon alakjában, a mint azt az orthodoxnak nevezett theologiai pártok hiszik és vallják, korunk tudományos előhaladottsága miatt nem állhat meg, annyival kevésbé, mert amaz érthetetlen, természetellenes s Isten lényegével merőben ellenkező aránylag csekély számú csodás kijelentés helyére ma más, megszámlálhatatlan, értve sem érthető, folyton tartó s egy világot alkotó elképzelhetlen nagy szellemhez sokkal inkább illő kijelentéseket látunk a nagy természet jobban ismert világában, a régi mennyet helyéből kiszorító csillagvilágok myriádjaiban, s az emberi test és lélek mind jobban-jobban kiismert mikrocosmosában. E megfoghatlan dolgok szintén a csodák régi nyelvén beszélnek bár hozzánk, de mert legalább egy pici részök emberi ismeretünk vagy legalább kutatásink körébe esik, sokkal tisztább, sokkal fenségesebb örök lényt sejtetnek velünk, mint a theologusok azon istene, ki tökéletlenül teremté meg az embert, elannyira, hogy közvetlen teremtetése után bűnbe merült; ki örök kárhozattal sújtja a szegény eltévelyedetteket, kit csak szent fiának csodálatos, szinte érthetetlen véráldozata engesztelhetett ki, s ki csak imák s vezeklések utján hajlandó teljesíteni csak önmaga által ismert célból teremtett földi gyermekeinek óhajait. Egy ilyen dogmákba öltöztetett Istennél a gondolkozó lelket jobban kielégíti egy megismerhetetlen, felfoghatatlan, tulajdonságaira nézve meghatározhatatlan, igazi nevén meg nem nevezhető lélek, erő, világszellem, Isten vagy nem tudom még minek egyszerű feltételezése, kinek munkáit látjuk a nagy mindenségben épenúgy, mint önmagunkban, akit igazán lélekben s igazságban tisztelni csak úgy lehet, a mint a zsoltár iró mondja : »Szólok s ha tétováz rebegése nyelvemnek: könyűim tanúi lesznek tiszteletemnek.« Ezen félig-meddig tárgyatlan, csupa megismerhetetlen, felfoghatatlan valamikben, a mi a semmitől csak alig különbözik valamicskével: hol van az atya s hol van a fiú és szent lélek ? — kérdik talán sokan s velők nt. Balogh Ferenc úr is; — hol van a morális élet azon biztos alapja, mely egy emberré lett Isten önfeláldozásában nyerte meg örök időkre szóló hitelesítését? hisz itt csupa semmi, csupa sejtelmes valami, szóval olyasmi van, illetve semmi sincs, a minek el vagy el nem fogadása egyesekre s társadalmakra közönyös ép úgy lehet, mint egyáltalában nem is létező ; hiszen itt híre sincs annak az örök szeretetnek, melyről fentebb volt szó, mert itt minden csupa fictio, kétely, még elgondolni is irtózatos magára maradásával, megrablásával találkozunk az emberi léleknek ?! Nem akarok enemű bizonyosan felvethető kérdésekre ez alkalommal terjedelmesebben reflectálni, de bocsássa meg a mélyen tisztelt olvasó közönség szerénytelenségemet, ha a fentebbi ellenvetésekre adandó felelet gyanant idézek egy rövidke történetet. Carlyle, a hires angol történész, Dupanloup orleansi püspöknek, midőn ez sajnálkozását fejezte ki a felett, hogy ő hitetlen, így válaszolt: »Uram biztosítom önt, hogy boldognak érzem magamat úgy, amint itt vagyok; én mindabban hiszek, ami önt nem nagyon indítja meg, ön pedig abban hisz, ami rám nézve egészen közönyös. Ha megcsináljuk a számadást, fogadom, hogy ön sokkal hitetlenebb nálamnál.« Sokan elmondhatnék ezt mi is, bár Carlyle jogcímével távolról sem birunk, ama csodás- kijelentés köpenyébe takaródzók alarmjaira; de erős hitünk van az emberiség jövőjében, miszerint enemű tévelygésekből lassacskán kibontakozik, mint a hogy ennél sötétebb tévedésekből is kibontakozott. Ezek a kijelentésnek fenségesebb jelenségei, mint a Mózes égő csipkebokra, meg a próféták látomásai stb. Hát a protestantismus hol marad e semmin épült, nevetlen valamiből ? — kérdi talán nt. Balogh Ferenc úr — hát ennek talán egyéb célja, más missziója sincs, mint összerombolni a keresztyén hitrendszer régi tisztes emlékeit, s kitenni az emberiséget a fejetlenség, hitetlenség, társadalmi retrográd törekvések stb. iszonyainak ? Gondolt-e e sorok irója arra, hogy ily elvek, enemű nézetek mellett tiz embert sem lehet bármi célra sem összehozni, még kevésbé egy élő, fejlődésre képes vallásos erkölcsi intézményt létesíteni ? Ezen s hasonló más kérdésekre nem érzem kötelezve magamat, hogy válaszoljak ez alkalommal, de meg részben már előbb »Az eke mellőlcc cimű cikkeimben megfeleltem reájok. Most egyelőre csak annyit akarok még kijelenteni, hogy a protestantismus azon alakjában, a mint azt az orthodox prot. theologusok fenntartani akarják, a catholicismusnak csak egy tetemesen rosszabb kiadása, merő anachronismus, mely nem csoda, ha a hitetlenek számát napról-napra szaporítja s üressé teszi a templomokat. Nem vonom én kétségbe az egészséges conservativismus teljes jogosultságát, kivált a hitrendszerek terén, ismerem jól a vallás és theologia közötti különbséget is; de laicus felfogásomnál úgy veszem észre, hogy legalább nálunk a protestántismus eszméje egészen balul értelmeztetik egy nagy rész által s a szent örökség így igazán el lesz dividálva. Kedves nagytiszteletű Balogh Ferenc úr! Fogadja szives köszönetét s elismerését — bár ez csekély jutalom — e sorok ismeretlennek maradni óhajtó Írójának, a miért megmutatta, hogy odaáltal is megtudnák ám érteni a protestantismus szellemét, ha hogy akarnák. Az ön ügyes dialecticával, mérsékelt conservativismussal irt szép cikke már csak azért is nagy nyereség reánk nézve, mert a túlsó oldalt ismerni tanuljuk belőle s az egy cél felé vezető uton talán könnyebben összeállunk egymással. Én részemről a hitetlenség vádjától kevésbbé félek, mint a szeretetlenség, egyenetlenkedés bűnétől, s a szeretet nevében köszönettel fogadok bárminemű helyreigazítást, ezutánra is fentartva magamnak a jogot arra nézve, hogy igénytelen neve helyett igénytelenebb eszméivel állhasson ki csak a sikra az egyetemes papság révén theologuskodó Agricola. ,,L a b o r a!" Jó vagy rossz napokban, a kath. egyház soha se lankad el. Ha oltárai előtt az »ora!« intésnek eleget tett, siet a közélet terére, hogy változhatatlanul szem előtt tartsa a »labora !a figyelmeztetést. Szenvedett kudarcok sem riasztják vissza ettől. íme, csak pár hete annak, hogy nagyon kedvezőtlen benyomást gyakorolt a pápára az, mit Vilmos császár római latogatása alatt tapasztalt. Türelmesebbé tette ez a pápát és annak clerusát ? Nem! sőt ellenkezőleg, az ultramontan sereg majdnem minden vonalon támadólag lép fel. Igaz, hogy a passiv ellentállás szerepéből nemcsak Németországban, hanem nálunk is már előbb kilépett