Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-18 / 47. szám

igaz prot. szellemű tanárok minden iskolát a prot. egyház veleményes kertjévé alakíthatnak át ! S vájjon ép ezen összes bizalmunk a jelenlegi viszonyok által igazolt, alapos?! Sajnos — fájó szívvel be kell ismernem, hogy nem. A protest. szellemű, elvhű, hivatásuk tudatára emelkedett, bensőleg szabad és önálló tanárok száma mi tovább kiható félben van. Tanáraink képzése és képesítése nincs kezünkben ; s azon hely, az ott uralkodó szellem, — a honnan tanárainkat veszszük, nem alkalmas eme szellemben való megerősödésre. Igenis, nincs bizalmunk, hogy a pesti egyetemen végzett és ott képesített tanáraink eme szellem örököseivé válhassanak. (Vége köv.)

Schneller István. A kandalló mellől. II. Ha legközelebb mondott szavaimból valaki a sensualismusnak Czolbe által kimondott amaz elvét akarná kimagyarázni, hogy »a személyes Isten hitével úgy vagyunk, mint gyermek az apja holttestével, melyet el kell temetni, ha sajnáljuk is, s nélkülözni lehet is, kell is« : erre azt felelem, hogy ma már minden tudomány lemond a dolgok lényegének első és végokának kereséséről, a metaphysica absolutumáról, bár másfelől a lét, lényeg, világ, lélek, s istenség kérdései soha nem fognak nyugtot engedni az emberi szellemnek, miután e kérdések a népek erkölcsi életére nézve nem kevesebb fontossággal birók, mint az anyag erőinek kutatása. Különben is egy személyes Isten felvétele vagy egy megfoghatatlan teremtő s fentartó szellem elfogadása annyira az egyén subjectiv érzelmei-ismereteitől függő volt és lesz mindenkor, hogy e tekintetben a »megfoghatatlan« jelző legvilágosabban kifejezi az egész eszme, vagy föltétel lényegét. Hogy örökkön örökké lesznek kik a megfoghatatlan istenséget felfogni megkisérlik, annak oka emberi természetünkben rejlik, s én elismerem, hogy nincs is ember e földön, ki valaminemű fogalma, hite, vagy érzete nélkül el lehetne e megfoghatatlan végoknak; de hogy e fogalom, hit vagy érzelem csak akkor lehet igazán boldogító és felemelő az egyénre, ha az szívét s értelmét egymással kellő összhangban tudja tartani: azt hiszem senki sem vonja kétségbe. A görög és római őskorban e népekkel együtt éltek, küzdöttek, mulattak isteneik s midőn a regék gyermeki világából kilépett e nemzetek értelme, isteneik s vallásuk csak mint az állami rend fentartásának egyik tényezője maradt szegénynek nevezhető tisztességben, s hogy e mythicus felfogás romjain a keresztyén isteneszme oly rohamosan fölépíté templomát, annak oka nem az istenfogalom értelmi részének, hanem inkább a morális tartalomnak köszönhető, mely minden emberben egy atya édes gyermekét tekinti. Tehát az Isten lényege tulajdonképen változatlan maradt értelmünkre nézve s csupán az előbbiekhez mérten tökéletesebben emberiesített viszony erkölcsi motívumai fejtettek ki a keresztyén világnézet által. Az egyes vallások többé vagy kevésbé tiszta, szellemi voltának eldöntésénél túlnyomólag az erkölcsi motívumok jönnek tekintetbe, míg az isteni lényeg szigorú definiálása már azért sem sikerülhet, mert e tekintetben ismereteink tekintetében minden tudományosságunk mellett sem vagyunk előbb az első jóniai philosophusoknál, legfellebb egy általunk, tökéletesebb emberek által szellemibbnek tartott hypothetis alapján igyekszünk lelki és testi világunkat egymással kibékíteni s helyesebben elrendezni. De azért a kutató emberi elme mégis ott hányattatik a megismerhetetlen nagy óceánján, mert a legközelebb felismert végok csak egy más kérdéshez, tudniillik e végok eredetének, lényegének kérdéséhez vezeti. Más szavakkal: az a mi a vallásokban inkább az értelmi részt képezi, folytonosan módosulni fog az egyes korok tapasztalaton alapuló világnézetéhez mérten, míg a morális elem — a népek élete, a társadalmak szerkezete kevésbé levén mozgékony, mint a szellemi élet — inkább is lassú léptekkel követi az előbbinek útjait s ezen sajátságánál fogva nem egyszer azon jogosult kételyt támasztja lelkünkben, vájjon a vallások morális becse nem fog-e veszíteni az Isten fogalom lényeges módosulása esetén ? Többnyire az az eset szokott bekövetkezni, hogy az újabb fogalom érintetlenül hagyja az előbbinek morális elemét, azt saját fogalom körébe olvasztván mintegy be, vagy pedig az az eset áll be, hogy a vallás és morálnak csak szükségképi, de nem föltétlen kapcsolatát fogadják el s az Istenről való fogalmak nagymérvű különbözősége mellett a fennálló erkölcsi s társadalmi rendet a korábbi fogalom útján nyert morális nézpontok alapján igyekeznek mint természetest, mint szigorúan történeti folytonosságot tovább fejleszteni. Hány ember van napjainkban, ki távol attól, hogy a keresztyén vallások tanrendszerét meggyőződésből elfogadná, a keresztyénség erkölcsi elveinek szolgálatát legnemesebb, legelső kötelességének tartja? s hányan vannak igazhivő keresztyének, kik igazán megfeszítenék újólag Jézust magát, ha közéjök jöve kétségbevonná Istenről, világról, lélekről, életről-halálról szóló tanaik igazságát s azokat csakis mint egy eszme történeti fejlődésének emlékeit tartaná kegyeletteljes tiszteletben. A keresztyén vallás örök életét a benne rejlő morális elem biztosítja, s nem az inkább is philosophia körébe tartozó legfőbb okra vonatkozó ' hitbeli álláspontja, az atya-fiúsági viszony; ama morális elem ezen sarkköve akkor is megingatlanul marad, ha Isten lényegét a különböző korok másként fogják is felfogni; mert reánk emberekre nézve e feltétel mindenkor a legtermészetesebb, legkönnyebben felfogható lesz. A keresztyén tan, a teremtésről, váltságról, életről, halálról, feltámadásról stb. szóló tanrendszer nagy épületének oldalfalai koronként részben kibontattatnak, s újakkal cseréltetnek fel, a nélkül, hogy a tetőt viselő pillérek megingattatnának ez által; a régi elmállott anyag helyére ujat rak az egyes korok és nemzetek értelmi felvilágosodottsága a nélkül, hogy a boltozatot képező örök szeretet, s az ezt biztosító erkölcsi oszlopok valaha romba dönthetők volnának, mert ezek egyúttal természeti törvények is. Ha igaz az, hogy a vallás nincs erkölcs nélkül — már tudniillik minden vallás világnézletéhez mérten teremtve meg ezt — akkor talán az is igaz lehet, hogy a társadalmi erkölcsök vallásokat is rombolhatnak le, s építhetnek újra fel a nélkül, hogy egyik a másiknak mulhatlan előföltételét képezné. A keresztyénség fejlődése mai stádiumában úgy áll, mint egy erősen megtámadott régi vár, melynek bástyáiból ellenséges golyók többeket lerombolhatnak a nélkül, hogy a vár elestének veszélye valaha beállhatna, sőt a ledöntött részek még inkább feltárják a