Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-04 / 45. szám

Önmaga előtt érzi magát megalázva, és ez —• a mint az embernek a maga fölött kivívott győzelme a legszebb dicsőség — úgy a megalázásnak ezen érzete bizonyára a legnagyobb, a legérzékenyebb vereség. A kinek akár szavában, akár tettében, akár gondolataiban vagy vágyaiban nincsen uralma maga fölött, az bármi foglalkozásra alkalmatlanná válik, terhe lesz magának és embertársainak, nincs annak türelme, nincsen tapintata, s e miatt sem magát nem fegyelmezheti, sem másokat nem igazgathat. Ez az ingerlékenység leginkább az ifjú kor tulajdonsága. Származik a heves véralkatból, a mi kormányozva tetterőt, lelkesedést ád; az ész és akarat kormánya nélkül könnyen balutra téved, botlása számtalan, birtoka szerencsétlenség, buzgalma szalmatűz. Mint a gőz, mely szabadjára hagyva, legfeljebb haszontalan zajt csinál, a gép szerkezetébe zárva hatalmas erőt fejleszt. Berzsenyi vallomása legyen elég példa arra, hogy az indulatos kedély mekkora szerencsétlenség. Három évvel azután, hogy Kölcseyvel és Kazinczyval meghasonlott, hosszan emésztődött magában, és keservesen megbánva hevességét így irt Kazinczynak: »élj szerencsésen, légy boldogabb, mint én, s ne ismerd azt a nyomorúságot, a melyet én kiállottam.« Jól mondja Prosper : »Id quod non fuerat conceptum corde quieto, Adquiri in saevo turbine non poterit.* * * * A temperantia külső nyilvánulása Ciceto szerint a decorum, az illendőség. De ez a szó nem fejezi ki a decorum lényegét. Általános értelemben minden erkölcsi jóban van decorum. Annak a külső megjelenése. Ha az ember okosan végzi dolgait, ügyesen fűzi az okot az okozathoz (prudentia); ha sem rászedni, sem csalni nem akar, hanem az emberi társadalom egységét és alapját: a bizalmat igyekszik fenntartani, fejleszteni és karöltve haladni mindabban, a mit az általános emberi és hazai érdek parancsol (iustitia); ha férfias önérzettel szembe néz az akadályokkal s nem tántorítja el a jótól sem a rosszakarat, sem a félreismerés (fortitudo) : mindennek meg van a maga aestheticai hatása, decoruma. Ép úgy nem lehet ezt elválasztani az erkölcsi jótól, mint a test kellemét és szép formáját az egészségtől. »Huius vis ea est, ut ab honesto nequeat separari.« Különösebb értelemben a decorum az emberi viselet rendjében, nemes, önérzetes, szerény magunktartásában nyilatkozik. Lényege a természetesség. Származik a nyugodt kedélyállapotból, melyben az ész a rendetlen vágyak fölött uralkodik, melyek a mint megmérgezik a lelket, a külsőt is eltorzítják. Nihil decet invita Minerva. Semmi sem illendő az emberben, a mi nem saját geniusának a szava, nemesebb természetének kinyomata. Még a jótett is elveszti külső szépségét, ha mesterkélten történik. A decorum tehát az, a mi az emberi természet méltóságának megfelel. Erény annyiban, a mennyiben eredetére, a lélek jó tulajdonságaira tekintünk; kötelesség, ha azt tekintjük, hogy állásunk és a társadalom tőlünk megköveteli; a külső Hiedelemhez tartozik pedig, a mennyiben az emberi természet méltóságát értjük, a melyet általa megvallunk. Igy kell értenünk Cicero azon nyilatkozatát : »quidquid est enim, quod deceat, id tum apparet, quum antegressa est honestas«, vagyis a honestumnak, az erkölcsi jónak, kell elől menni, s árnyékképen követi a decorum, az illendőség. Külső magunktartásának nemcsak természetünkkel, hanem a társadalomban elfoglalt helyzetünkkel is meg kell egyezni. Ez meg vagy a szerencsés véletlen adománya, születéssel nyert rang, gazdagság, vagy a magunk választotta életpálya. Cicero valóban egy atya gondosságával ir, midőn az életpálya megválasztásához ér; pedig a római államban ennek közel sem volt oly értelme, mint nálunk. Mintha egyenesen a jelen kor számára tartogatta volna tanácsait. És helyesen. Az egész élet sikeres vagy elhibázott volta megelégedés vagy ezernyi szemrehányás, boldogulás vagy elzüllöttség függ attól, hogy komolyan megfontoltuk-e hajlamainkat és képességeinket, mikor magunknak jövőt teremtettünk. Az édes anyának könnyein átragyogó büszkesége; az apának meleg kézszorítása, mintha azt mondaná vele : »látom fiam, ember lesz belőled« ; a társadalom bizalma, melylyel valamely állás betöltésére meghívott; a jövő nemzedék elismerése és hálája, mely példát néz rólunk a polgári és hazafias kötelességek teljesítésében : hogy ki lesz-e mindez elégítve, meg lesz-e érdemelve, vagy csalódjanak mindannyian egy eljátszott élet romjai fölött. Nagyon sokszor külső okok : valamely állás tekintélye vagy jövedelmező volta, rábeszélés, a nép vélekedése döntik el az ifjú határozatát. A ki aztán, ha nincs elég akaratereje és költeleségérzete, megismerve a nehézségeket, kedvetlenül végzi előkészületeit, egész életén bilincsekbe verve érzi magát, melyek lelki igazi irányát lenyűgözik. Mindig csak fél-ember marad. Mert a pap, az orvos, kereskedő vagy iparos még nem valósította meg emberi és társadalmi kötelességeit azzal, hogy pap, orvos, kereskedő vagy iparos lett; hanem, hogy jó pap, jó orvos, jó kereskedő, jó iparos legyen: ez az élet feladata. Ehhez pedig hajlam és képesség kell. Csak így ismerheti fel hivatását egész szépségében, csak így alkalmazkodhatik társadalmi helyzetéhez, s csak így valósíthatja meg állásában a külső decorumot. A decorum kiválóan a viselet egyöntetűségében, s következetes nemességében, s az embernek önmagával való megegyezésében áll. Magában foglalja a rendet, kellemet és szemérmet. A ki tehát nem visel gondot testi egészsége fenntartására, a mely alapja a viselet kellemének ; a ki az indulat rohamának engedve a természetes higgadtságot s a vele járó szelídséget tartós állapottá nem igyekezett meggyökereztetni; a ki dolgai végzésében, ruházatában, háztartásában rendet és tisztaságot nem teremt; a ki gondolattal vagy szóval, illetlen hahotával vagy szerénytelenséggel, tetszésével vagy magatartásával vétséget követ el a szemérem ellen: az erőszakkal rontja meg a nemesebb emberi természet hajlamait, a vele született aestheticai érzéket, az emberi méltóság külső nyilatkozatát, a decorumot. Magában foglalja a tiszteletet embertársaink iránt. Uralkodik a neheztelés, a kicsinylés, a gúny hajlamai fölött, s a mit külső tiszteletben maga számára óhajt, azt másoknak megadni nem vonakodik. De a mint a kellem megtartásában nem szabad a pipere férfiatlanságába esnünk : úgy nem szabad a hódolat megadásában akár érdekből, akár félelemből annyira megaláznunk magunkat, hogy emberi méltóságunk csorbát szenvedjen. Mindkét esetben ellentétbe jövünk a természettel, ez az ellentét pedig csakhamar eljut a nevetségességig. Az emberek jobb részének a véleményétől, tetszésétől nem lehet magunkat egészen függetlenítenünk. Társadalomban, emberek között élünk, közös munkára vagyunk egyesülve, a melyben minden jónak megvan a maga szerepe : működni az egyéni és általános emberi célokért, küzdeni a természetes és szellemi fogyatko-