Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-01 / 1. szám

eszközölhető, kívánatos sikerrel. És specialiter az állami -iskolákról szólva, nem elég csak azt mondani a hitoktatóknak, hogy: íme, itt van a vallásoktatás fegyvere! Én szabadságot adok nektek, harcoljatok!« mert a fegyver a legvitézebb bajnok kezéből is kihull, ha az éhségtől és a hidegtől gyötörve, elalél és maródivá lesz. A : katonáknak nem csak puskát és kardot adnak a kezébe, hanem lénunggal, menázsival és ruházattal is ellátják őket, hogy kedvök és erejük legyen elviselni a harc -fáradalmait. Egyedül a magyar állam az,. amely tőlünk a hitoktatás bajnokaitól azt követeli, hogy lénung nélkül, saját kosztunkon és tulajdon szegényes ruhánkban vitézkedjünk az általa fenntartott iskolák növendék-seregei között. Az általam bizonyításul felhozott többi tényekről tisztelt ellenfelem egy árva szóval sem emlékezik meg. Bölcsen elhallgatja valamennyit. Talán azért, mert maga is érzi és tudja, hogy azok egytől-egyig szomorú és megcáfolhatatlan igazságok, amikre az elhallgatás a legokosabb felelet. A róm. katholikus ünnepeknek kényszerű megülése s protestáns vallású növendékeinknek bizonyos ünnepélyek alkalmával a kath. templomba vitele stb. stb. oly tények amiket kétségbe vonni, fájdalom nem lehet. De kérdem a tisztelt tanfelügyelő úrtól, hogy ha az általam felsorolt bizonyító tények igazságát részint hallgatólagosan, részint nyiltan kijelentve elismeri: hogyan jöhetett arra a végkövetkeztetésre, hogy állításaimnak semmi alapja nincs ? s hogy felszólalásom indokolatlan vészkiáltás volt, mely mint a vak tűzilárma, a kedélyek felzaklatása által, csak zavart és kárt okozott ? hn nem vagyok ily rigorosus a tanfelügyelő úr irányában. Még a következtetést se vonom le e kontradikáló eljárásból. Sőt készséggel elismerem, hogy cikkemre adott válasza sok tekintetben figyelemreméltó és becses adatokat tartalmaz, melyek megérdemlik, hogy e lap olvasó közönsége s egyházunk nagyjai is gondolkozzanak felettök. S ha felszólalásom egyéb jót nem eredményezett is, azt az egyet bizonyára igen, hogy alkalmat nyújtottam Eötvös úrnak egy szép és tartalmas cikkel gazdagítani egyházi lapirodalmunkat. H;ílátlanság lenne azért tőlem, tisztelt ellenfelem bizonyítékait hallgatással mellőzni. Különben is úgy látom, hogy a mi cikkeink csak tartalmilag különböznek egymástól, célja mindkettőnek egy és ugyanaz: orvoslását sürgetni azon bajoknak, melyek az állami iskolákban meghonosított vallás-oktatást illetőleg kétségtelenül léteznek, protestáns egyházunknak és vallási érdekeinknek kárára. Csakhogy más-más oldalról tekintjük e bajokat és különböző helyekről várjuk az orvosolást. Mert abban, hogy a hit- és erkölcstan tanítása az iskolákban is az erre hivatott lelkészek feladata; hogy reformált egyházunk a valláserkölcsi oktatás tekintetében a katholikus egyházzal összehasonlítva, fájdalom, nagyon is hátramaradott, holott előtte kellene járnia ; hogy ez ügynek a főt. Konvent tudna igazán számot tevő lendületet adni és végül, hogy a gyermek-istenitiszteletek meghonosítása növendékeink valláserkölcsi életére üdvös befolyást gyakorolna : mindezekben tökéletesen egyetértünk, nemcsak, hanem hasonló értelemben már magam is nem egyszer felszólaltam e becses lap hasábjain. Csak két dologra nézve vagyunk különböző értelemben t. i. az állami iskolák hitoktatóinak díjazását illetőleg — a mit fentebb már tüzetesen kifejtettem — és arra nézve, amit Eötvös úr oly erősen hangoztat, nevezetesen, hogy az 1868-ik évi népoktatási törvény nem'ilehet protestáns egyházunkra nézve hátrányos, mert hiszen több kiváló jelesünk (Szász Károly, Csengery Antal, Molnár Aladár, Gönczy Pál stb.) közreműködésével alkottatott meg. Bizonyára sokat köszönhet nekik protestáns egyházunk, mert érdekeit hathatósan védelmezték minden vonalon, midőn az említett törvény meghozatott. De hát tudja és hiszi-e tisztelt ellenfelem, hogy nevezett jeleseinknek minden kívánalma teljesítve lett, amiknek ők az előleges tanácskozásokban, a sajtóban és a parlamentben a protestáns egyház érdekeinek biztosítása céljából kifejezést adtak ? Avagy nem kellett-e nekik is a helyzettel és a körülményekkel megalkudniok, hogy legalabb azokat, amik fontosabbak és életbe vágók, kivívhassák és törvényileg biztosítsák protestáns egyházunk számára? Nem paralyzálta-e működésüket és nem szállította-e le követeléseiket a katholikus hierarchia, mely oly gondosan szokott őrködni saját egyházának érdekei és supprematiaja felett ? Aztán ez a fennforgó kérdésben nem is valami nyomatékos bizonyíték. Egyfelől azért, mert egyházunk akkori nagy és jeles férfiai közül épenannyit, sőt tán még többet lehetne névszerint fölemlíteni, akik a törvényjavaslatot perhorreszkálták s annak törvénynyé válását, épen a protestáns egyház érdekeit féltve, ellenezték. Másfelől pedig azért, mert én az említett törvényt egy szóval sem támadtam meg. Az én felszólalásom csupán e törvénynek helytelen alkalmazása és sok tekintetben meg nem tartása ellen irányult. Amiket én kifogásoltam és megtámadtam, jelesen : hogy az állami iskolákban a hitoktatók nem díjaztatnak; a templomi énekek tanítása lehetetlenné van téve; hogy a protestáns növendékek és tanítók minden kath. ünnepet megülni s az u. n. nemzeti ünnepélyek alkalmával katholikus templomba menni köteleztetnek, ellenben a saját templomukba kellő felügyelet alatt és pontosan eljárni nem kényszeríttetnek stb. mindezek nem az említett törvény rendelkezései, hanem részint szűkmarkúság, részint az említett törvény félremagyarázása, részint visszaélés és a pápista befolyás szüleményei, melyek a közoktatási miniszter által eltüretnek és helybenhagyatnak, nagy kárára és sérelmére a mi protestáns egyházunknak. S hogy ezekért és az ehhez hasonlókért felszólalni nem felesleges, sőt szükséges: bizonyítja a nagy-szebeni és a kassai katonai iskolák vallásoktatási ügyében nem rég hozott konventi határozat és az a sok sérelem, mely ugyanazon konventi ülésen szóba hozatott. Pedig hát az elkeresztelés, a reversálisok követelése stb. mind törvény által tiltott cselekedetek, melyeknek elkövetőire büntetés van kiszabva. Es az elkeresztelések s a reversálisok követelése mégis napirenden vannak. Mi feljelentjük az előforduló eseteket per esperes a püspöknek, a püspök a Konventnek, a Konvent a kormánynak, de ennek dacára minden mi sérelmeink orvosolatlanul maradnak. A miniszter kitér előlök, vagy elodázza vagy orvoslatot igér — s a kath. papok törvény ellenes cselekedetei büntetlenül maradnak és folyvást ismétlődnek in infinitum et per secula seculorum. A tisztelt tanfelügyelő úr, úgy látszik, meg van elégedve ez állapotokkal. De én s velem együtt igen sokan nem. hpen azért nem szüníink meg tehetségünk szerint felszólalni ellenök, mert ez az alkotmányos és magát felekezetnélkülinek mondott magyar államban nem járja s protestáns egyházunkra nézve, a szó igaz értelmében is lealázó. Ezért kiállottam én is, meggyőződésem szerint helyesen és igaz lélekkel, mert bizony — mint Luther mondá egykor — »nem tanácsos, hogy az ember az ő tulajdon lelkiismerete ellen cselekedjék.« A magyar protastáns egyház rég nem volt oly vál-