Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-16 / 38. szám

bizonyos összeget a domesztika jövedelméből, hogy a zsinati törvény intentiójának megfelelőleg lelkészi nyugdíj-alapot teremthessünk. Fontos nyilatkozatok tétetnek továbbá az egyházmegyéken arra vonatkozólag is, hogy kik legyenek tagjai az országos gyámintézetnek. A konventi javaslat csupán a rendes lelkészeket említi a leendő intézet tagjaiul, nem szólva külön sem a lelkészi jellegű gymnasiumi és képezdei tanárokról, sem a vallástanárokról, sem a theologiai tanárokról, sőt még a segédlelkészekről sem. A traktusok véleményei e szűkkeblű felfogást mind sűrűbben és határozottabban helytelenítik. A gömöri egyházmegye fennebb említett véleménye e kérdésben is nagyon helyes nyomon jár, midőn azt mondja: »A mi ev. ref. vallású tanáraink, kik a felekezet (miért nem egyház? Szerk?) szolgálatában töltenek el folytonos munkában egy hasznos életet, a kiknek özvegyeiről és árváiról az állam külön nem gondoskodik, s az országos pénzügyi helyzet miatt talán nem is fog, miért rekesztetnek ki az intézet kebeléből ?. . . S épen e miatt óhajtjuk, hogy a theologiai rendes és a gymnasiumi vallástanárok, általában, a kik lelkészi jelleggel bírnak és kiknek a lelkészi pályára jogosultságuk van, kötelezett tagjai legyenek az intézetnek épen úgy, mint a rendes lelkészek. A jogakadémiák, középiskolák és a felekezeti képezdék ev. ref. vallású tanárai pedig csak azon esetben, ha abba önkényt belépnek. Ez intézkedéssel a tanári elem közelebb vonatik a felekezet testéhez és iskoláinkban bizonyára mélyebb lesz az érdeklődés szent vallásunk ügyei iránt és a megújuló jó szellem hatása érezhetőbbé válik egyháztársadalmunkban a lelkész és tanár testvériesebb egybekötése által. Aztán a betegség miatt szolgálatra képtelenné vált szegény segédlelkészekről sincs semmi gondoskodás.« Megszívelendő fontos dolgok ezek, melyeknek nyomatékos kiemeléseért méltó elismerés illeti meg a felszólaló egyházmegyéket. Mert alig lehetne egyhamar az egyháznak nagyobb vétséget elkövetni önmaga ellen, mint ha a papságnak tanári pályán működő elemét kihagyná az országos gyámintézetből. Hiszen a tanító papság egyházunknak egyik legérdemesebb, leghasznosabb és legmunkásabb papi eleme, mely a nevelés által kezében tartja a jövő nemzedéket! Hiszen ezek a tanár-papok és pap-tanárok épen úgy képeztetnek, ép úgy képesíttetnek, ép úgy fölszenteltetnek, 'ép úgy kvaliíikáltatnak, szóval a kötelességeknek épen azon sorozata alatt állanak, mint a lelkészkedő papok: miért akarja hát őket a gyámintézeti szabályjavaslat abból a jótéteményből kirekeszteni, melyet a gyakorló lelkészeknek juttatni kiván? hát kevésbbé érdemesek a mi theologiai tanáraink, hogy özvegyeik országos gyámolításban részesüljenek, mint a többi papok?! A bölcs előrelátás nem azt diktálja, hogy fiainkat és lenndő papjainkat képző papi tanárainkat elkülönítsük fungens lelkészeinktől, hanem azt, hogy legalább is a papi jellegű tanári elemet minél bensőbben hozzácsatoljuk az anyaszentegyház testéhez, hogy érdekét az egyház érdekével összhangzásba hozzuk, s hogy messziről kerüljünk minden oly intézkedést, mely az egyház és iskola munkásainak természetes és hivatásszerű összeműködését a legkisebb mértékben is gyengíthetné. Végzetes lépés volna ez kivált napjainkban, midőn az iskola és egyház egymástól való eltávolodására a korszellemben erős nisus mutatkozik, mely első sorban ugyan iskoláink protestáns szellemére hat bénítólag, de lassanként magának az egyháznak hit- és erkölcsi erejét is le fogja gyengíteni. Ezért én míg egyfelől örömmel üdvözlöm az ily értelemben nyilatkozott egyházmegyéket, más felől melegen ajánlom azoknak, melyek véleményes jelentéseiket még nem készítették el, hogy a gyámintézet tagjai közül a lelkészi jellegű tanárokat, theologiai és vallás-tanárokat ki ne hagyják. Váradi F. ISKOLAÜGY. A közvizsgálatokról. (Folytatás és vége.) A történet vizsgája legkevésbé tere az abstrakcióknak és reflexióknak. Itt első sorban a tények helyes felfogására és csoportosítására lehetünk tekintettel. A szokásos- történeti anyaghoz legújabban a mívelődés történet is hozzájárult, mely háttérbe szorítja az'oknyomozó történeti egymásutánt. Bár mennyire helyes legyen a kultúrtörténeti mozzanat felvétele, még sem fojthatjuk el aggodalmunkat, hogy a politikai történet ez által teljesen ki fog szoríttatni, mert könnyen lehet az egyik végletből a másikba esni. Ha előbb a történet főanyaga volt minden apró-cseprő csata a seregek létszámával, az elhunytak és menekültek számával, úgy most mind ezt mellőzhetni vélik és elegendő a háború neve s legjobb esetben a háború eredményének felemlítése, s helyébe kezd lépni a kultúrtörténeti mozzanat, még pedig miképen fogják fel azt, a következő kis példa mutatja: Voltaire, Barthelemy, Racine és Moliére, Lamartine, Malebranche és Lavoisier, Beranger és Hugó, Stáel, Sand, két tudós nő; Arago, Feneion ritka jeles két fő. Mind nagy nevek; fényes hirök az idővel Bel- és külföldön nem könnyen enyészik el. Richelieu, Mazarin hires országiárok, Hatalom- s ármányban nem igen volt párok. Talma, Lekain, Rachel a színművészetnek