Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-02 / 36. szám

a tanultak s hallottakról néhány rövid óra alatt valaki számot adjon magának és másoknak; lehetetlen, hogy felkutassa azon szerteágazó eszmeszálakat, melyek mint az iskolai nevelés eredményei később talán messzeható s üdvös önmunkásság, jellemképzés stb. alapjaivá válhatnak: mi, ismerve tanáraink odaadó nemes fáradozásait s saját küzdelmeinket még jobban, egyenesen elitéltük gymnásiumi oktatási rendszerünket. Világos volt előttünk különösen az, hogy azt, a mit most (t. i. az érettségi vizsga után) 8 évi, naponként 5 — 6 óráig iskolában való s 5 — 6 órai házi tanulás után megtanultunk, 3—4 év alatt naponkénti 2—3 órai tanulással egy jó nevelő vezetése mellett játszva megszerezhettük volna. Nem ment a fejünkbe az sem, hogy mért kell egy ifjúnak 8 évet egy tanintézetben eltölteni, átmennie 10—12 tanár minden tortúráján, hogy aztán érettnek legyen nyilvánítható. Nem észszerűbb volna-e — így okoskodánk — hagyni kit-kit saját útján haladni; engedni a szülőket úgy nevelni s neveltetni gyermekeiket, a hogy ők legjobbnak vélik, hagyni az ifjút, hogy ha segélyre nincs szüksége, maga tanuljon, hanem aztán kösse ki az állam vagy társadalom, hogy p. o. aki érettségi bizonyítványt akar nyerni, hogy felsőbb iskolákra mehessen, annak az ismeretek ezen s ezen fokával kell bírnia; erről kérjen számot egy szigorú vizsgáló bizottság, de a melynek semmi köze ahoz, hogy egyik vagy másik ifjú hol, hogyan s mennyi idő alatt szerezte meg ezen ismereteket. Maradjon ugyan az iskola továbbra is iskola s a kinek szüksége van rája, szerezze ott meg például az érettségi letételéhez szükséges ismereteket, de ne tegyük függővé az iskolai eredményektől azt, hogy valaki érettnek legyen nyilvánítható. Ilyenformán hangzottak akkor számtalan kifogás alá eshető nézeteink. Sőt tovább mentünk okoskodásunkban s nagy fokú érettlenséggel — mondják talán sokan — így folytattuk: ha az államnak, a társadalomnak céljai megvalósítása végett szüksége van munkás kezekre ; ha az egyes munkaterek betöltését, illetve betölthetését bizonyos elméleti s gyakorlati magas fokú ismeretektől teszi függővé, mint a hogy ezt tenni joga van, s szigorú kötelessége is volna: mit tartozik az, egy esetleg enemű ismeretekről, képességről számot kérő, vizsgáló bizottságra, hogy valaki hol, hogyan s mennyi idő alatt szerezte meg azon ismereteket s a gyakorlati ügyességet, ha egyszer bírja azokat ? A ki ügyvéd akar lenni, mondánk, tegyen vizsgát az arra hivatottak előtt erre való képességéről s keresse kenyerét, a pap hasonlókép, orvos, mérnök és így tovább. Egyszóval rendkívül belemelegedtünk a nevelési s oktatási rendszer korholásába, javításán való elmélkedésünkbe, céhrendszerhez hasonlítva azt, melynek idejében ha valaki fiát esetleg 6 évre szegődtette be inasnak, az ugyan hiába tanulta meg előbb a mesterséget, csak inas maradt az azért hat esztendeig. Már épen arra tértünk beszélgetésünkben, hogy memorandumot készítünk a jövő századokhoz intézve, s ajánljuk a mi eszménket megvalósítás végett, midőn váratlanul hozzánk vetődött egyik szeretett tanárunk, ki már rég hallgatá fiatal sas mivoltunk szárnysuhintásait. O aztán lehűtötte lelkesedésünk tüzét csaknem a fagy pontig, elmondván, hogy a mi óhajunk utopisticus álom, melyet, sajnos, nem lehet talán soha megvalósítani ; elmondta, hogy mind szép az így elméletnek s az volna a boldog idő, mikor mindenki maga lehetne a saját tanítója s az iskolákat be kellene szüntetni s esetleg vizsgáló székhelyekké alakítani, mely elé a már kész emberek volnának mérlegelés végett állítandók s innen csak útlevelöket nyernék az élet küzdelmeihez, a létért való harchoz, hanem hát... s itt elmondott egy csomó ezért, meg ezért, azután meg, így tehát stbit, melyek után be láttuk, hogy eszménk ugyan szép volna, csakhogy megvalósíthatatlan, s az volna szükséges legalább is hozzá, hogy az emberiség egy nap arra viradjon, hogy szakított ezredéves előítéletekkel, az érdekek polypkarjaival, megélhetési misériák, egyéni hiúságok, társasági félszegségekkel. szóval mindazzal, ami jelenlegi rendszerünket nélkülözhetlenné teszi. Minthogy pedig ez lehetetlen, legjobb megnyugodni mindenben amint van s igyekezni a hiányokat, tévedéseket lehetőleg csökkenteni. Ilyen lehűtött lelkiállapotban mondtunk búcsút egymásnak egy tiz év múlva történő viszontlátásig. Elszéledtünk a szélrózsa minden irányában, szentül megfogadva egymás előtt, hogy az élet hű munkásai igyekszünk lenni mindenkor. Azután ismét következtek a munka nehéz napjai. Hogy mi lett eredményük, megmutatta a 10 év utáni találkozás. Összejöttünk, alig hiányzott közülünk néhány. Némelyikünk fején már csak gyér szálak emlékeztettek az egykori dús fürtökre, egyiknek másiknak a tél hava is kezdé már ütögetni fejét, hogy annál nagyobb legyen a contrast az évek száma, s a lélek ifjúsága, vagy inkább öregsége között. A philologusnak készülőt megölték a vucabolariumok, a száraz nyelvtani theoriák, a betűhöz való silány ragaszkodás ; megunta, hogy tárgyak s eszmék helyett szavakkal akarták kielégíteni a mult nyelveinek ismeretei által a jelennek szolgálni akaró lelkét, s későn látva be tévedését,