Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-22 / 4. szám

rint a tudás csak tévedést szülhet, ha a hit tartalmához nem szabja magát. Tehát a priori igazakul elismert hittételek értelmezése, bizonyítása vagy esetleg cáfolása volt a scholasticismus feladata. Elmélkedésének módját az jellemzi, hogy részben az aristotelesi philosophia nyomain haladva a meghatározásokat tekintette nemcsak a gondolkozás alakjainak, hanem a kutatás eszközeinek is ; továbbá eszmékből származtatta a tünemények okait, nem pedig, mint kellett volna, magokból a tüneményekből az okokat és eszméket. De e deductiv módszerében hűtelen is mesteréhez a scholastika, mert mellőzi Aristotelesnek az ismereti inductióról szóló tanát, mely tényekkel akar általános tételeket megállapítani. E hűtlenségtől eltekintve a scholasticismus — mondhatni — tartalom s alak tekintetében tekintélyekre támaszkodik. Még legeredetibb benne az az aprózó kétkedés és rágódás, melylyel okoskodása tartalmát kereste és alakját megszabta. A scholastikusoknak egynémely theologiai s logikai érdemeit el kell ugyan ismernünk, de leginkább jellemzi őket nevetséges tételeiknek szőrszálhasogató boncolgatása. Pl. »Ha kutya vagy disznó egész megszentelt ostyát lenyel, vájjon ezzel az Űr teste átmegy-e az állat hasába ?« E meddő kérdésre még meddőbb volt a felelet: »igen, az Űr teste átmegy az állat hasába, de az állat azzal csak accidentaliter él, nem pedig sacramentaliter«. Hasonló tételeik a következők. »Mennyi bort ittak meg a canai menyegzőn ? Lehet-e sörrel, lúggal hallevessel keresztelni ? Mért evett Ádám almát, nem pedig körtét a paradicsomban ? Hány angyal fér el egy tűhegyen ? Yolt-e Ádámnak köldöke ? Mely nyelven szólt a kigyó bvához ?« stb. Egyik theologiai tanár (Hasselbach) 22 évig magyarázta Jesaiás próféta első fejezetét; halála miatt ezt sem végezhette be. Ezeknek és hasonló feszegetéseknek születése annyiban okadatolt, amennyiben a scholastika históriai tudással, realismeretekkel épen nem foglalkozott. Egyet ismerjünk el érdemül a scholastikának, s ebben van neveléstörténeti jelentősége is, azt hogy a gondolkodást érvényre emelte az egyház tekintélyével és az iskolák rátukmáló tanításával szemben. A hierarchián és scholasticismuson kívül a középkori lovagrend nevelése is említést érdemel. Virágkora a ii. 13. és 14. századba esik. A lovagrendet ábrándos szellem vezérli a testi ügyesség, vitézség, önbecs, vallásosság s nőtisztelet erényeinek követésére. Tudomány helyett költészetet, ker. érzület helyett inkább külső illemet pártolt s ápolt a lovag; az a nőtisztelet is, mely kiváló disze s kötelessége a lovagnak, inkább divat s hiúság volt, mint a nő keresztyén hivatásának s erényeinek elismerése. Ily szellem vezérlete alatt a lovagrend nem elégedhetett meg a papságtól vezetett iskolák tananyagával, a vallástan és triviiím s quadrivium tantárgyaival ; rangjának megfelelően követelte, hogy a lovagfi a vallástan és nőszolgálat mellett jártas legyen az u. 11. lovagi hét ügyességben, melyek: a lovaglás, vivás, nyilazás, vadászat, úszás, sakkjáték és verselés. Ez ügyességek elsajátítása végett a lovagfi nevelőket kapott a házhoz, vagy rendesen más hatalmasabb lovag udvarába adatott (apród). Mai gondolkozás szempontjából az a verselési kötelesség különösnek tűnik fel, annál különösebbnek, amennyiben az irás és olvasás nem volt a lovagok eleme. A szerelmes lovag azonban tudott irás s olvasás nélkül is versekben ömlengeni; s megtörtént, hogy az imádott nőnek szánt verset a hírvivő szolga előbb beemlézni volt kénytelen s így emlékezetben vitte elszavalás végett ura kedvesének. Abrándossága és felületessége mellett azonban lovagrendtől nem szabad minden érdemet eltagadnunk. A lovagi életmódnak s nevelésnek mindenesetre fényoldala egyrészt a testi nevelés felkarolása, másrészt különösen az az idealisihus, mely a nőtiszteletben, nagylelkűségben, vallásossági szokásaiban és a lovag egyéni önérzetében megnyerő kifejezést nyert. Mindezek haladás jelei a hierarchikus és scholastikus nevelés-tanítással szemben, és rugók a lovagkort követő fejleményekre nézve. A nőtisztelet a nőt jelentékeny családi sőt társadalmi szereplésre szólítja ki passiv tengődése köréből ; a lovag vallásos lelkülete, továbbá önérzete és hét ügyessége stb. első jeladás arra, hogy az ember ne csak az egyháztól egyedárusított üdvről tépelődjék, hanem cselekvőség s érdemek terére lépjen, és földi javát is munkálja. Aristokratikus színezetű idealismus a lovagrend szelleme. Bár muló tünemény volt, de nyom nélkül nem maradt. (Folyt, kov.) Fabriczy János, pmepar. tanúr. TARCA. Spencer Herbert elmélete a „Megismerhet"-1 énről. (Folytatás.) C. A tudomány alapfogalmai, 1. Idő és tér. A tér és idő mivoltáról két hypothezisünk van; az egyik szerint tér és idő objectivek, a másik szerint subjectivek, vagyis az első hypothezis szerint a tér és idő tőlünk függetlenek és rajtunk kí\ ül levők, a másik szerint bennünk vannak és a saját tudalmunkhoz tartoznak. Az a kérdés, hogy helyes e valamelyik ezen hypothezisek közül ? Ha az időnek és térnek objectivitást tulajdonítunk, akkor azokat okvetlenül a létező dolgok sorába kell helyeznünk. És a midőn erre egyfelől kényszerítve vagyunk, addig más oldalról képtelenek vagyunk tért és időt dolgok gyanánt fogni fel. Ugyanis e végből ezeknek is, mint minden más dolognak, attribútumokkal kellene bírniok, mert a valamit a semmitől csakis a valaminek azon képessége folytán vagyunk képesek megkülönböztetni, a mely szerint reánk hatást gyakorolhat, vagyis attribútumai segélyével. Ámde a térnek nincs attributuma, mert a kiterjedés — melyet első pillanatra ilyennek gondolhatnánk — tulajdonképen csak más neve a térnek ; a »kíterjedés« szóval, melyet minden körültünk levő tárgynak tulajdonítunk, a térben való létezést jelöljük s így: »a térnek van kiterjedése« nem jelent egyebet, mint hogy »a tér tért foglal magában.« Ep ily kevéssé találhatunk az idő számára attribútumot, a mi bővebb tárgyalás nélkül is könnyen belátható. De nemcsak az attribútumok teljes hiánya, hanem még egy másik sajátosságuk is kizárja a tért és időt a közönséges dolgok sorából. Ugyanis minden általunk ismert entitás véges s ha ismernénk is végetlen entitásokat, vagy képesek volnánk ilyeneket elképzelni, ezeket mindenesetre külön választanánk a véges entitások csoportjától. Azonban tért és időt sem végesnek sem végtelennek nem vagyunk képesek tekinteni, mert egyfelől sem nagyobbíthatlan sem pedig határtalan tért vagy időt képzelni nem tudunk; más oldalról meg ép oly kevéssé vagyunk képesek a tér oszthatóságának határát, avagy végetlen oszthatóságát elképzelni. Ennélfogva tért és időt sem entitásoknak, sem ezek attribútumainak