Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-08-12 / 33. szám
hez s forrón érző szív, a nemzet iránt volt szükséges ahhoz is, hogy Tompa oda képezze magát, a hová jutott, s oly művekkel ajándékozzon meg bennünket, a a minőket még hírnevesebb nemzetek is, mint mi vagyunk, nemzeti dicsőségnek tartanának. Valóban Tompa nevét a munka nagv embereinek díszes neveihez méltán odaírhatjuk. * r J , : . Sárospatakon éveken át mint több ifjú apródja járta az iskolát s szerezte meg tanári közbecsülését. Sőt híre-neve, mint a gyenge fuvallat, már akkor szerteszállt a hazában a lánglelkű Petőfink érzéseit baráti üdvözletre késztette. És e hódítás folytonos, haláligtartó volt. Pedig alig van életfolyamának csak egy-két éve is olyan, a mely a munkavágynak nemcsak hogy tért nyit, hanem azt kellőképpen támogatja, élesztgeti is. Eme nem kedvező állapotok dacára folyton haladt, nem állott meg, és nem esett. Száz meg száz s szebbnélszebb alakban öntötte művészi termékké hite sejtelmeit, szíve sajgását s lelke gondolatait. Öröm tapasztalni, bog}7 , e működése közben miként szállt le sebeihez a megnyugvás angyala s kezét újra a munkavágy jóságos karjaiba fűzi. így futotta meg Tompa az életpályát az igrici-i kicsiny vityillótól a Parnassusig, a nemzet leghálásabb elisméréséig. Dicsőségére, sokszor hivatkozunk, s műveiben tartósan élvezve gyönyörködünk. Ezeken kívül azonban az ő küzdelmes életére sokszor gondolnunk kell. Elmélkednünk szükséges 'lelki ereje nagyságáról s arról a munkásságról, a mely őt oly nagygyá tette. Mert nincs szebb nagyság, mint az, a melyet verejtékkel szereztünk. Fölötte áll ez minden örökségnek s minden más nem ritkán véletlen szerencsével gyűjtött gazdagságnak. Az a gazdagság, legyen az szellemi vagy anyagi, a melyet kitartásunk, önerőnk, munkásságunk szerzett, az a legszebb, a legtökéletesebb a többi közt. Ünnepeltnek, hatalmasnak, gazdagnak lenni abban a tudatban, hogy, az a saját magunk fáradságának a gyümölcse: a legnagyobb örömmel és a legjogosabb büszkeséggel töltheti el a szívet, Az, a ki a saját érdeme által lőn kiválóvá, kétszeresen kiválónak tekinthető. Az az anyagiak terén is megbecsül minden fillért, mert ismeri annak benső értékét. Nem esik kétségbe sohasem, mert van ereje, a melylyel pénzt és elismerést egyaránt szerezhet. Erre az erőre mindenha nagy szüksége volt minden egyesnek és minden társadalomnak. A magyar ifjúságnak különösen nagy szüksége van. S ha a Tompa Mihály halálának évfordulóján eme gondolatokat papírra vetvén, azokat egyszersmind a nyilvánosságnak is átadom, bizonyára sokan lesznek, kik a kegyelet oltáránál velünk együtt elmélkednek s lelkökbe vésik azt, a mit Tompa élete elénkbe ír. Azt, t. i. hogy a felvilágosultság jelen századában a ki munkálkodik, a ki verejtékezve szerez, az a legboldogabb halandók egyike, az a legnemesebb aristocrata; az nyugodtan zárhatja be szemeit, mert megtette kötelességét s az utókor elé követésre méltó, nemes példát állított. Dr. Kerékgyártó Elek. VI szabad királyi városi Superintenderisek. I. Magister Johannes Schwarlzius. 1709— 1728-ig. Mutatvány szerzőnek: „Az ev. Tisza kerület püspökei" című sajtó alá rendezett művéből. Schwartz János polgári szülőktől Eperjesen született 1641-ben. Éperjesen az akkor kiválóan virágzó Collegiumban tanult. Különösen a római remekírókkal foglalkozott nagy előszeretettel, mint azt róla Rezik János, későbbi kartársa, eperjesi tanár és igazgató, mondja azon üdvözlő iratban, melyet hozzá intézett, midőn superintendenssé választatott : »Quidquid erat veterum vatum superare legendo Visus erat juvenis.« (Rezik J. ez irata megjelent Bártfán 1709-ben.). Az eperjesi ev. Collegiumban (Wallaszky Pál: Consp. ect. 257. 1. szerint) Bayer, Zaban, majd Röser, a híres Ladivér és a kitűnő Pomarius Sámuel felügyelete és vezetése mellett kiváló képzettségre tevén szert, a városi hatóság által a város költségén Tübingába küldetett az egyetemre. 1672-ben hazajött az egyetemről, de mivel ekkor a protestánsok végtelenül üldöztettek idehaza, újra kiment Németországba, s előbb ismét Tübingában tartózkodott, majd meglátogatta a straszburgi (argentoratumi) és wittenbergi egyetemeket. Utóbbi helyen szép hírnevet szerzett magának és Wallaszky P. (257. 1.) szerint tanulmányai befejezése után, 1678-ban, »magisteri« egyetemi rangot nyert: »De universalibuscc című értekezésével, melyet maga írt, maga védelmezett, úgy, hogy midőn a soproni r 68i-ki országgyűlés után hazajött, »1682. aug. 17-kén Eperjes Tököli I. ostromló seregeinek magát megadván, az iskolák és templomok az evangélikusoknak visszaadattak, a jezsuiták kiűzettek és a Collegium megújíttatott, a tanárok visszahivattak, többi között Ladivér Illés mint igazgató« (Vandrák A.: »Az eperjesi evang. Collegium múltjának rajza« stb. 11. h), ő is meghivatott a költészet és ékesszólástan tanárául. Helyét oly jelesül töltötte be, hogy nemsokára a bölcsészet és a theologia tanárává tétetett. M. Joh. Schwartz, mint eperjesi collegiumi tanár, Ladivér Illés társa, az ékesszólástan s philosophia tanára, (lásd: llibini J. »Memorabilia ect. különösen II. 158. 1.) az akkori kor szokása szerint a Collegiumban: „Helena Menelao reddita" — „Helena visszaadatik Menelausnak" cím alatt egy színdarabot adatott elő, hogy képben feltüntesse, miképen adatott vissza Magyarország (»Hungaria«) a maga királyának a török járom alól való szerencsés felmentés után, az összes keresztyénség örömrivalgása között. (Ez Ribini J. szerint i. m. i. h. 1685-ben történt.) Ezen színdarabot sokan helytelennek tartották és voltak, a kik a Collegium bekövetkezett balsorsát ennek tulajdonították. Mert ebben fel volt tüntetve egy lombos, árnyas fa, melynek árnyékában I. Leopold, királyi koronával ékesítve pihent. Ez ellen — rövid pár perc után — rohant Tököli Imre kivont karddal, mire a császár felriadván, ijedten megfutott s fejértit lehullott a korona. (Lásd ezen helytelennek itélt szinielődás leírását Rezik J. »Gymnasiologiá«-jában II. R.). »Fordulván a harci szerencse kockája, Eperjest már 1685 szeptemberében a császári hadak foglalták el, de az evangélikusok nem hántattak. 1686. ápr. 2-án meghalálozott Ladivér Illés igazgató, kit, hogy mennyire becsültek a mieink, kitetszik abból is, hogy tetemeit a parochiális nagy templomban
