Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-12 / 33. szám

ifjúsági lap«-nak Fülöp József volt felelős szerkesztője. Szorgalomdíjakban és segélyezésekben a papnövendékek 1939 frt 54 kr és 8 drb arany erejéig részesültek; a gymnasiumi növendékek 3287 frt 41 kr, és a tanítóképezdének 1426 frt 18 kr. Az összes tanuló ifjúság kapott tehát összesen 6653 forint 13 krt és 8 aranyat. A főiskolai könyvtár összes gyarapodása 155 füzet, 101 kötet és 2 mellszobor. (Szeretnők tudni az egész állományt is.). A régi pénzgyüjtemény szaporodása 13 drb ezüst és 88 drb rézpénz. A természetrajzi műtár gyarapítására 75 frt 50 kr fordíttatott ez évben; a torna szertárra meg 154 frt 5 kr. Az érettségi vizsgák végeredménye még nincs közölve. A beiratások a jövő tanévre szept. 1—5. napjain lesznek. (Folyt, köv.) —s—l. TARCA. Megemlékezés Tompa Mihályról, a munka nagyemberéről. (1088. jul. 29.) Ajánlva nt. Ballagi Mór úrnak. Eddigelé költeményeiről, templomi, halotti beszédeiről és különféle elmélkedéseiről emlékeztem meg annak a nagyszellemű férfiúnak, a kit hazai mívelt közönségünk Tompa Mihály név alatt ismer, tisztel és becsül. Ez alkalommal magával az emberrel kiván szívem és lelkem foglalkozni. A halomtalan alsó-borsodi térségre megyek el gondolataim szárnyain s a népességre nézve jelentéktelen Igricinek megállok ama roskadozó kis laka mellett, a melyben Tompa Mihály gyermek és zsenge ifjú-korát átélte. Bizony nagyon szegényes hajlék ez! Az ajtó szemöldökfája alig néhány arasznyira van a földtől. S ha belépünk rajta, váratlanul nagyot »zökkenünk,« mert a szűk pitvar földjét a tisztaságkedvelő cirkölesseprő már ugyancsak mélyre kotorta. Egyetlen benyíló ajtóján hosszan lelóg a fakilincs madzaga, a melynek a végén még a nagy csombók is ugyancsak elsoványodott. Szembe vele ajtó nélkül tátong, az éléskamara, a melynek jó napjai, a gazdagok felfogása szerint sohasem voltak. Ezekben a helyiségekben s a sövénykerítéses udvaron élte le a gyermekkor boldogabb pillanatait Tompa Mihály. Rima-Szombatban azonban talán még annyi boldogságot sem élvezett volna. Ott nem volt anya, sem munkavágy. Emitt ellenben oly nagyszülék éltek, a kiknek homloka mindég verejtékezett a munka fáradalmaitól, és arcuk mindég derült volt a munka gyönyöreitől. S vájjon nem, ez a szellem tette-e Tompa Mihályt halhatatlanná, s nem ez a szellem hajtja-e meg az utast, illeti-e meg a nézőt, a ki e nádfedeles házacskába bezárandokol ?! Önkénytelenül kalapunkhoz nyulunk már az udvaron, s mint valamely nagy fényű templomhoz, úgy közeledünk eme vályogház szűk nyílása felé.... Micsoda erő, minő csodálatos érzelem az, mely ez értéktelen galyiba előtt, oly izgalomba hoz, oly mélységes tiszteletre késztet ?! Talán csak nem attól félünk hogy összedől és maga alá temet ? .... Oh nem. Itt nem emberi gyarlóság lepi meg a lelket, itt felmagasztosultság szállja meg az érzést, mert eme szűk falak látták ifjúvá serdülni a nagyok amaz egyikét, a kinek élete az örökbecsű munkásság szakadatlan láncolata volt. Tompa Mihály a legnagyobb szegénységben született, a legterhesebb útilevéllel hagyta el bölcsőjét, a legkezdetlegesebb, sőt szellemileg elhanyagoló körülmények közt nőtt ifjúvá s egyetlen hő vágya, állandó barátja, hű társa, a munkásság, imé őt mégis dicsővé tette. Es ez a dicsőség mily sajátságos természetű. Nemcsak őt övezte, nemcsak hamvai fölött fénylik, hanem az nekünk is, mindnyájunknak, az egész magyar nemzetnek elévülhetetlen közkincse. Kincs, mely az idővel egyre nő. Kincs, a melyet gazdag és szegény egyaránt örököl, a mely bennünket testvériesen összefűz. Kincs, a mely mindenkit gazdagabbá tesz a nélkül, hogy a halhatatlan adományozót szegényebbé tenné. Bírja a jelen és bírni fogja a jövő, az előre ki nem számítható nemzedék hosszú sora.... Es eme nemzeti, sőt nemzetközi örökség gyüjtögetője amaz igricibeli szerény házacskából indult ki. A munka a kis udvaron, a munka a mezőn, a munka az iskolában: ez volt az egyedüli talizmány, a mely Sárospatakra kisérte az ifjút, el nem hagyta a legkellemetlenebb akadályok közepett; a mely acélozta a tanuláskedvet, élesítette az elmét, vidámította a kedélyt s föltárta a dicsőség és öröm bájos képeit Tompa előtt. Mily boldogság édes érzete tölthette el e nagy küzdő kebelét, a midőn ezekhez a bűvös alakokhoz mind közelebb emelkedett 1 Mennyi nemes önérzet jutalmát élvezhette, a midőn látta, érezte, hogy a szép-művészet birodalmában már ő is birtokos. S mennyi lelkesüléssel és bámulatos Önakarattal hódított ott meg nyomot nyom után ! Mi megszoktuk, hogy e küzdelmeket nem kell keresni; innen van, hogy azokat nem is igen tudjuk méltányolni. Részünkről — legalább mi azt hisszük — elég, ha az iró, a költő műveit elolvassuk. Elég, ha étvágyunk jó az ilyféle gyümölcsre. Azt a szellemi munkát, a teremtő eszmék nemes verejtékezését, azt a fáradságot, küzdelmes előkészületeket ahhoz az alkotáshoz, a melyet immár unokáinkkal együtt élveztünk: mi nem sokra becsüljük. Talán még szégyennek is tartanok. Éppen úgy vagyunk a szellemi termékekkel, mint pl. a zamatos barackkal. Megszoktuk a természet adományának tekinteni, s nem jut eszünkbe elmélkedni arról, hogy abban a gyümölcsben mily sok erő és fáradság egyesült. A természet erőit vajmi ritka esetben mérlegeljük, s illesztjük össze azzal az emberi munkával, a melyek egybeolvadtak, hogy abban az illatos gyümölcsben testesüljenek meg. Az ember egy keményhéjú kis magból állította elő igaz, azt a gyönyörű barackot, ámde hány napsugárra, mennyi esócseppre, hány kapavágásra volt szükség, a míg az előállott. A csendes föld mélyében a serény gyökerek folyton dolgoztak, hogy nedvvel táplálhassák a fát, a melynek fölnyuló ágain a levelek most élenyt, majd szénsavat leheltek ki; a rügyekből virág, a virágból gyümölcs lett. Gyümölcs, ízletes gyümölcs: a kitartó fáradozás édes jutalma. A meleg, a fény, a villamosság, a természet legelső és leghathatósabb erői dolgoztak azon a barackon. Az ember pedig nyesegette, oltogatta,- tisztogatta, nemesítette a fát, hogy becsesebb gyümölcsöt teremjen. A fa nemzedékről-nemzedékre marad, terem, élvezetet nyújt; szükséges azonban, hogy az emberi erő is gondozza, mert ellenkező esetben hamarabb elhal a becses örökség. Pedig a ki a rája maradt örökségeket istápolás hiánya miatt pusztulni hagyja: az henye, hűtlen és gyáva. Hasonlóképpen a szellem fényes nyilatkozatai is sok előkészületet is föltételeznek. Hány évi tanulás, kitartás elmélkedés rendíthetetlen ragaszkodás az erkölcsi szép-