Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-01 / 1. szám

akkor ez az arany változhatik s íog is változni bizonyára, az egyéb célok előnyére. De épen a kellő s már nem halasztható időpontban s épen az alapvetés és állandó alkotás módját a missziókban találta el az Egyetemes Konvent, s ezzel tényleg megkezdette az eddigi elaprózás és a pilanatnyi szükségek pillanatnyi orvoslása helyett az állandó alkotások terére való átlépést. Mert azon 20—25 ezer forintnak, melyet az utóbbi két évben évenként missziói célokra adott, tetemes (több mint egy harmad) részét befektetésekre, templom-, imaház-, iskola-építésekre adta. Többi részét pedig missziói lelkészi s tanítói állomások szervezésére és azok állandó javadalmazására. íme meg van találva, meg van mutatva, meg van nyitva az út, melyen ezentúl, nem csak a missziói, hanem a Közalapból adandó mindennemű segélyezések terén járnunk kell. Nem pillanatnyi szükségeket pillanatilag orvosolni csupán — ámbár az sem lesz mellőzhető soha, mert Krisztus urunk megmondta: „Szegények mindig lesznek veletek" (Mát. XXVI. n.) — hanem az állandó bajokat állandóan orvosolni : ez lesz a Közalap főhivatása ezentúl. Erre nézve szándékozom nézeteimet egy második, befejező cikkben a jövő számban elmondani. Szász Károly. ISKOLAÜGY. Pro domo et veritate. Az állami iskolák vallási irányáról irott cikkemet Háromszékmegye érdemes tanfelügyelője ugyancsak megkritizálta e lap múlt évi 47-ik számában. Kiváló ügyszeretettel ésszemélyem iránt teljes jóindulattal ugyan, de a kérdés lényegét tekintve nem remélt rigorosítással támad cikkem ellen, nyiltan kimondva, hogy felszólalásom »hamis vészjelzés« volt, mivelhogy wsúlyos vádjaim minden alapot nélkülöznek.« Nem állítottam pedig egyebet, mint azt, hogy a magyar állam az általa fenntartott iskolákban a valláserkölcsi nevelésre nem fordít kellő gondot; a vallásos és erkölcsi ismeretekben felületes s épen azért a hit és egyház iránt közömbös nemzedék kerül ki belőlök ; ami látszólagos kegyesség ápoltatik bennök, az csak értéktelen külsőség, melyben nekünk protestánsoknak, legkisebb örömünk sem telhetik. Továbbá, hogy az állami iskolák szervezete és rendtartása olyan, hogy a mi hazai viszo* nyaink között, ez iskolák akarva nem akarva is, a katholicizmus szekerét tolják a protestantismus hátrányára. (Lásd e lap múlt évi 44. és 45-ik számaiban.) Ezek bizonyítására felemlítettem a következő tényeket : a) Hogy a magyar állam a vallásoktatásról való gondoskodás terhét a vallásfelekezetek vállaira nyomta; a saját maga által fenntartott iskolák hitoktatóit vagy egyáltalában nem, vagy csak alamizsnaszerűleg díjazza, ami pedig a mi szegény protestáns egyházunkra nézve, mely e célra sem kellő számú papi egyénnel, sem elegendő anyagi erővel nem rendelkezik, a háttérbe szorítással egy jelentőségű. b) Hogy a templomi énekek tanítása az iskolákban lehetetlenné van téve, az által, hogy kántorainknak az ilynemű ténykedés meg nem engedtetik. c) Hogy a növendékek templombajárását az állami iskolák tanítói és tanárai nem szorgalmazzák kellő buzgalommal, annál kevésbbé óhajtott pontossággal és szigorral; miknek következtében d) úgy a vallás-erkölcsi oktatás, mint a vallás-erkölcsi nevelés sikere ez iskolákban nagyon problematikus, sőt igen sok helyen és esetben a semmivel határos. A katholicizmus praedominatióját illetőleg pedig két körülményt hoztam fel állításom igazolására, jelesen: a) hogy a katholikus ünnepeket a nem-katholikus növendékek és tanítók is megtartani kényszeríttetnek ; és b) hogy az u. 11. nemzeti ünnepélyek alkalmával, (minők a koronázási évforduló, a király névnapja, s a hol szokásban van, március 15-ike és október 6-dika stb.) a mi protestáns növendékeink is a katholikus templomba menni, ott misét és gyakran »szent beszédet« hallgatni köteleztetnek ;

— nagy sérelmére úgy a törvénybe iktatott vallás-szabadságnak, mint veszélyeztetésére gyermekeink protestáns hit és érzelembeli hűségének. Eötvös K. L. úr mindezek igazságát semmibe sem véve állítja, hogy felszólalásom ^indokolatlan vészkiáltáscc volt, melynek semmi, de semminemű alapja nincsen; nemcsak, hanem tényeket sorol tel az iskolákban szokásos vallásoktatási rendszer és főnöke a m kir. kultuszminiszter dicsőítésére, azon biztos reményben, hogy az általa felsorolt tények fentebbi állításaimat egytől-egyig halomra döntendik, végül ad personam is argumentál, úgy tüntetve fel engem, mint aki önmagával jött ellenkezésbe, midőn az állami iskolák vallás-erkölcsi irányát megtámadja és saját gyülekezetében egy állami iskola felállítására készséggel nyújtott segédkezet. Az ügy megérdemli, hogy újból is visszatérjünk reát Mélyen tátongó és veszélyes sebe ez anyaszentegyházunknak, melyre a konzultáló orvosok figyelmét leihívni másodszor sem felesleges. És én tartozom vele az igazságnak is, magamnak is, hogy állításaim igaz voltát az igen tisztelt tanfelügyelő ur ellenében újólag is ad oculos demonstráljam. Teszem pedig ezt azzal az objectivitással, mely az ő cikkét is jellemzi és valóban értékes polémiává emeli. Tisztelt ellenfelem argumentatioájának veleje a következő 5 pontba foglalható össze. A magyar állam iskoláiban meghonosított vallásoktatási rendszer ellen épen protestáns részről, semmi kifogás nem emelhető, mert: 1. az állami és községi iskolákat megteremtő 1868-ik évi törvény protestáns egyházunk több kitűnő férfiának irányadó közreműködésével alkottatott meg s így ránk, protestánsokra nézve, hátrányos és káros következményű nem lehet, sőt hasznunkra is válik, amennyiben a vallás-erkölcsi nevelés utvesztett mezején helyes nyomra vezetett, az által, hogy 2. a vallás-oktatás fontos tisztét az erre illetékes és szakképzett lelkészekre ruházta, nem tűrvén meg a maga iskoláiban a »leckéztető, lélek és értelem nélkül magoltató és kikérdező rektorok vagy praeceptorok« hitoktatói kontárkodását. 3. Az állami iskolák minden hitfelekezetnek e^yr ' 1 formán kedveznek; csakhogy mig a hitoktatás fegyveré