Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-08 / 28. szám

A i. Kir. 8, és a Krón. 5, 2—7, /o tudósítanak bennünket a templom felszeriteltetésérőL, és pedig, annyira összhangzó leírását adják az ünnepélyeknek, hogy azt kell hinnünk, hogy a krónikás e leírásokat szórói-szóra a Királyok könyvéből vette át, és csak ott toldott hozzájuk, a hol szükségesnek látta, hogy a levitáknak több szerepet juttasson, mint a Kir. Lássuk a tudósításokat. Egyezőleg beszéli el a két történetíró, hogy Salamon miképen hivatá össze az előkelőket, hogy a frigyládát elvigyék Sionból; elmondják, hogy a ládát papok és léviták vitték, előtte temérdek barmot áldoztak, aztán bevitték helyére a kérubim alá; hogy a ládát hogy helyezték el; hogy csak a két kőtábla volt benne, és hogy mikor a papok kijöttek a templomból, akkora köd lett, hogy meg nem állhatnának az ő szolgálatokban. De már itt a Krónikás szükségesnek látja betoldani, hogy kik voltak azok a leviták, milyen zeneszerszámokkal voltak felszerelve, s mit csináltak. Aztán ismét egybevágókig közlik Salamon beszédét, melyben a templomépítés előzményeit mondja el, hogy t. 1. Dávid akart építni, de az Úr Salamonra bizta. De mégis van e beszédben egy lényeges különbség. A krónikás a beszéd közben Salamon szájaba adja a következő szavakat is, a mikről a Kir. hallgat : »Hanem választottam Jerusálemet, hogy az én nevem abban tiszteltetnék® (2. Krón. 6, 6-an), a miből nyilván kitűnik a centralisált cultushoz való ragaszkodás. Nem említi a Kir. azt a rézből csinált széket sem, melybe fölállt Salamon, mikor azt az imát tartotta a népért, sőt az idegenekért is, a nűt szórói-szóra egyformán ír le a két tudósítás. Csak az ima végén van két lényeges különbség. A 1. Kir 8, 49-ben Salamon azt kéri Istentől, hogy, ha az Úr által büntetésből az ellenség kezébe adott zsidó kitér, és könyörög az Úrnak, hallgassa meg őt, és álljon bosszút érte, ezzel szemben a 2. Krón. 6, 39 csak kegyelmet és elnézést kér. Mennyivel más színben áll már előtte Salamon! Az ima vége aztán teljesen különbözik, a két előadásban. A 1. Kir. 50—^j-ban azt kéri a király, hogy hallgassa meg az Úr az ő népének könyörgését, a népét, melyet kihozott Egyptomból s választott magának; a <?. Krón. 6, 40—42 pedig az luiyben lett könyörgés" meghallgatását kéri, és segítséget kér a papoknak és a királynak. Mikor a Krónikát irták, már akkor a papoknak nagyobb tekintélyük volt, mint a milyent a Kir. szerzője ismert, de úgylátszik e helyből, hogy a krónikás még nagyobbá akarta tenni. Az ima befejezése után a 2. Krón. 7, 1 -j szerint az Isten megjelenik Salamonnak, a Kir. pedig erről nem szól, hanem a 8, 55—61-ben még egy imát ad Salamon szájába, a miről meg a Krón. nem emlékezik meg. A templom szentségének, Salamon nagyságának emelésére és feltüntetésére már nem használhatott szebb képet a krónikás, mint azt, hogy az Isten a bölcs király imája után, a legünnepélyesebb pillanatban megjelenik a szent házban, Isten a maga tündöklő dicsőségében. Aztán az áldozatokat, az ünnepély tartamát eltérés nélkül olvashatjuk a két tudósításban, mindössze az a különbség, hogy a 2. Krón. 7, 6-ban a krónikás ismét fölemlíti a maga kedves levitáit. Hogy a krónikás ezen dolgokkal oly terjedelmesen foglalkozik, azon épen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy mily nagy előszeretettel beszél mindig a templomról, cultusról és a levitákról. Az eltéréseknek — melyeket fentebb kimutattam — okait tüzetesebben kifejteni feleslegesnek láttam, mert úg)^ is könynyen szembe tűnik, hogy azon változtatásokat a centralisált cultushoz való ragaszkodás, Salamon nagyságának minden áron emelni akarása eszközöltette vele, és az a törekvés, hogy a levitáknak már Salamon alatt oly nagy tekintélyük volt, mint az író idejében, a fogság után. A 2. Krón. 7, 11—22 és a 1. Kir. p, 1—p előadja, hogy a templomszentelés után Isten megjelent Salamonnak, s újra megerősíti Dávidnak tett igéretét, sőt a Krón. még anyagi javakra vonatkozó ígéreteket is sorol elő, miket megád az Úr, ha Izrael hű marad az ő törvényéhez; ha pedig elpártol tőle s bálványimádásra hajlik, kigyomlálja őt a föld szinéről. Ez volt az általános zsidó felfogás, melyben, már a Kir. írója is osztozott, a krónikást pedig határozottan ez vezette a tények megítélésében, különösen pedig a Dávid és Salamon korának rajzában. Az erőben és hatalomban az utódoknál gazdagabb ősöket a monda rózsás ködfátyolán át még nagyobbaknak látván: a visszafizetés elvé-. nél fogva meg volt győződve szilárdul, hogy azon kor valláserkölcsi visszonyainak is jóknak kellett lenni. Innen, hogy a régi kor valláserkölcsi viszonyait annyira szépíti. A 1. Krón. p, 10—28 és a Krón. <?-ban egyes tudósítások feküsznek előttünk Salamon különböző intézkedéseiről, ezek mutatják a legnagyobb eltéréseket, sőt ellentéteket, annyira, hogy azt kell mondanunk, hogy az írók ezek nem meríthették közös forrásból, vagy ha igen, akkor be kell vallanunk, hogy a krónikás nem csak hogy elhagyott vagy betoldott egyes adatokat céljának megfelelőleg, hanem, hogy Salamon dicsőségét annál ragyogóbb fényben tüntesse fel, még a történelmi tények meghamisításától sem riadt vissza. A fentemlített részre vonatkozólag általában anynyit jegyezzünk meg, hogy a Kir. csak röviden említi meg, hogy Salamon évenként háromszor áldozott, míg a Krón. ezt részletesen előadja, s ezzel kapcsolatban még azt is elmondja, hogy Salamon mint rendelé cl a papoknak és levitáknak tisztét »az ő atyjának Dávidnak rendelése szerint.« A politikai intézkedéseket ellenben a Kir. tárgyalja részletesebben, a Krón. csak kivonatosan. És e különbség a két szerző történetírói jelleméből folyik. A Kir. szerzője, bár eszményíti Salamont és korát, de azért elmondja a történeti tényeket úgy, a mint azok az írott forrásokban és a hagyományokban előtte álltak, és Salamont mint nemzeti királyt fogta fel; a Krón. ellenben csak azokat a tényeket vette fel, melyek alkalmasak voltak Salamonnak, mint Jahveh példányszerű hívének feltüntetésére, s melyek a cultussal, levitákkal, templommal viszonyban voltak. Igen jellemző erre nézve a Faraó leányának története. A Kir. csak annyit mond róla, hogy wfelméne Dávidnak városából az ő házába, melyet Salamon építtetett vala neki.« Már a krónikásnak sehogy sem tetszik az, hogy a vallásos Salamon feleségét a Faraó leányát a Dávid házában engedte lakni, a hol az Úr ládája volt, azért mintegy mentegetőzésképen utána téteti Salamonnal : »Nem lakhatik az én feleségem az én atyámnak Dávidnak házában; mert szentséges hely az, mivelhogy az Úr ládája abban volt.« A részletekben lévő eltéréseket (építkezések) és egyezéseket (az ország lakóinak rendezése) felesleges elősorolnom, csak még egy ellenmondást említek fel, a mire fentebb már céloztam. A 2.'Krón. 8, 2 azt mondja, hogy Hirám adott Salamonnak városokat, a r. Kir. 9, 11 s köv. pedig részletesen elmondja, hogy Hirámnak adott Salamon városokat. Melyik az igaz? A Kir. könyve közelebb áll a valószinűséghez, mert régibb, s mert nem valószínűtlen, hogy Salamon Hirámnak csakugyan adott városokat az építkezésben való segédkezéséért, míg az