Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-15 / 3. szám

zett műben adott ki megint egy igazán becses és theologiai irodalmunkat határozottan gazdagító, szép munkát. Luthardtiiak, a hires lipcsei theol. tanárnak széles körben s nagy hullámokat vert, méltó feltűnést keltett apologetikai előadásait birjuk immár magyar nyelven. A mint a fordító az előszóban igen helyesen jegyzi meg, Luthardt egyébb munkái mellett főleg e felolvasásaival, illetőleg azokat tartalmazó könyveivel tette nevét a legismertebbé. Az előttünk levő felolvasások még 1864 telén tartattak Lipcsében. Azóta a mű tiz kiadást ért; mindjárt még 1864-ben már a 3—ik kiadást kellett belőle sajtó alá rendezni s aztán több idegen nyelvre lett lefordítva, így 1869-ben Jeruzsálemben görög nyelven is kiadatott Dr. MirimtJuus által, a mint ezt szerző maga jelenti a 8—ik kiadáshoz irt előszavában. Csiky Lajos hittanárnak fordítása az 1883-ban megjelent 10-ik kiadás alapján készült. A mű tiz nagyobb terjedelmű előadás keretében tárgyalja a keresztyénség alapigazságait, védelmezve ezeket a bölcsészeinek, a különböző világnézleteknek és a természettudományoknak ellenök intézett támadásaival szemben. Az első előadás a különböző világnézletek ellentétét mutatja fel a maguk történeti fejlődésében beszélve a keresztyénség új világnézletéről, az ős egyházról, a középkorról, a reformációról, a negativ szellem fejlődéséről, a socinianismusról, a deismusról, a franciaországi naturalismusról, a németországi felvilágosodásról, a rationalismusról, pantheismusról, materialismusról, a korunkban uralkodó gondolkozásmódról és a theistikus és kosmikus világnézlet között fennforgó ellentétről. Ez előadás rendkívül szellemes rövidséggel s könnyen áttekinthető szemlélhetőséggel ismerteti meg a keresztyénség körében az idők folyamán felmerült s sokszor a positiv egyházi tannal, sőt magával a szentirással is merőben ellenkező világnézleteket, a melyekkel szemben folyton védekezni kellett nemcsak a hivatalos egyháznak, hanem az egyes vallásos lelkeknek is. Itt csak mintegy egy kötegbe köti össze a vesszőket, melyekkel a positiv keresztyénség a támadók részéről időnként megveretett, hogy azután későbbi előadásaiban szétszedvén a csomót, egyenként tördelje össze a vessző szálakat. De hogy kétségben ne hagyja hallgatóit s illetve olvasóit az iránt, hogy miként itél ő eleve is e különböző világnézletek felől, a felolvasás végén kimondja, hogy »a különböző gondolkozásmód előfeltétele és elhatározó indoka első sorban nem valamely különböző philosophia, különböző gondolkodás, hanem a különböző érzésmód. Az érzületnek, a léleknek és a szívnek irányzata az, a mi utolsó (talán a »vég ?«) alapjában szellemünk gondolatainak irányzatára is elhatározólag hat. Mert az életirányzatok ellentététől függ, hogy a világot tartjuk-e annak, a mi minket kielégít, vagy pedig az élő személyes Istent ?« (19. 1.). Ezzel a nyilatkozattal egyszersmind maga a szerző a leghívebben jellemzi egész munkájának irányát és felfogását, a mennyihen a subjectivismusra fekteti a fősúlyt a vallásos életben és célja épen az, hogy az érzületet elhatározókig győzze meg arról a szerző előtt minden vitatkozáson felül álló objectiv igazságról, hogy nem a világ, hanem csak az élő személyes Isten elégítheti ki az embert. Különben Luthardt felfogását még inkább megvilágítja az a mondása: »Istent még jobban érzi a lelkiismeret és a szív, mint az értelem.« (34. 1.). Es általában Luthardt előadásait mind végig jellemzi az, hogy nem annyira a rideg értelmet akarja meggyőzni, nem az okoskodó kételkedést kívánja elnémítani, sőt bizonyos nemes türelemmel viseltetik ezek iránt s mind addig elismeri jogosultságukat, míg az embert magas, isteni rendeltetésétől el nem vonjak s méltóságának polcáról le nem szállítják ; hanem mindig épen e méltóságunkra hivatkozva, melylyel alig tétettünk kisebbekké az angyaloknál, a szívet, az érzületet akarja megnyerni, hogy ez ismerje el, miszerint emberi hivatásunknak egyedül csak a keresztyén világnézlet felel meg, minden más méltatlan hozzánk. Innen van, hogy nemcsak az oktató tanár szól az előadásokban, hanem a szó legteljesebb értelmében vett szónok is, a ki a tárgyalás alá vett kérdéseket igazi művészettel oly érdekesen csoportosítja, hogy alig tudjuk a művet kezünkből letenni, úgy leköti egész figyelmünket s önkénytelenül gondolkoznunk, elmélkednünk kell felette, a mellett, hogy valami felemelő, jótékony melegség ömlik el leikünkön, mit a meggyőződésnek, a tárgy iránt való lelkesedésnek heve ébreszt bennünk és szívünk, érzéseink önkényt mondanak áment még akkor is, ha a boncoló ész különben azt kénytelen vallani, hogy ez vagy ama probléma nincs kellőleg megfejtve, itt még egyáltalában nincs az utolsó szó kimondva. Majd lesz alkalmam ez utóbbit példákkal is igazolni. De azt is el kell ismernünk, hogy az ellenkező nézetek kritikajaban szerző teljesen nyomon járó és mig Kant megtanította kritizálni és az eszméket a maguk valódi értéke szerint becsülni, addig Schleiermacher meg érezni tanította meg. A kettőt aztán, t. i. az erős kriti— cismust vegyíti a szívnek közvetlen érzéseivel, a vallásos léleknek tapasztalataival és az ember psychologiájanak mély ismeretével. Az ember lelkének, e nagy tengernek mozdulásait jól ismeri és kincseit, mik ennek legmélyében rejlenek, felszínre tudja hozni s a közvetlenség világításában ragyogtatni. Ismeri az ellentábort is, melylyel szemben védenie kell keresztyéni vallásos álláspontját s a tudásnak nagy tömege tárul elénk a philosophiából és a természettudományokból. Nem elfogult irányukban, hanem csak reá mutat ama gyengeségeikre, hogy bebizonyított apodicticus tételeknek lenni állítanak oly gondolatokat, melyek tulaj donképen még csak hypothesisek és rosszalja amaz eljárásukat, hogy a tényleges tapasztalatokból akarnak metaphysikai dolgokat is eldönteni, pedig ily kérdéseknél már ők is a hit regióiba csapnak at. Reá mutat, hogy mily hibásan s felületesen vonnak az érzékelhető jelenségekből következtetéseket és hogy e hibás következtetéseket cáfolhatatlan igazságokként hirdetik. (Pl. »Mivel az agyvelő által gondolkodunk, azt következtetik, hogy maga az agyvelő az, a mi gondolkozik.ee 108. 1. stb.) A tudós cáfolás mellett, felhasználja a gúny fegyverét is igen gyakran és mindég könnyű, hajlékony vítőr az kezében s nem sújtó dorong. Éles a distinctiókban s helyesen jelöli meg a legtöbb kérdésnél a vallás és tudomány határait. így pl. tökéletesen helyes s illetve ez az egyedül jogosult és modern ember gondolkozásának megfelelő álláspont, midőn azt mondja: »A vallásnak és a theologiának vannak olyan igazságaik, melyekről a természettudomány semmit sem tud, melyeket tagadni tehát nincsen joga ; és más oldalról a természettudomány egy sereg olyan ismeret fölött rendelkezik, melyekhez a vallásnak semmi köze sincs melyekről a theologia semmit sem tud mondani. £,s mindkettő ha ugyanazon dologról tárgyal is, annak egészen különböző oldalait veszik tekintetbe. A vallás azt mondja, hogy Isten adja nekünk a mi mindennapi kenyerünket; a természettudomány megtanít, miképen növekszik a gabona kívül a mezőn. Lehetne-e már mondani, hogy mert az egyik úgy van, a másik nincsen úgy? Mindeniknek meg van a maga joga, de mindeniknek a maga helyén. A határok ismerete lesz a békesség legjobb útja« stb. (61. 1.). És mily igazán és