Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-01 / 27. szám

rövidebben és áttekinthetőbben tárgyalja mint amazok. A tapasztalat igazolja azt az eljárását is, hogy a melléknevek ragozásáról szólva a többi nyelvtanoktól eltérőleg nem tartotta fölöslegesnek mind a háromféle melléknév mintaragozását is bemutatni; így legalább a még csak tapogatódzó és a maga lábán járni nem tudó kezdő tanuló nem csak a szabály és a tanár utmutatása szerint győződhetik meg a fő- és melléknevek ragozásának egyezéséről, hanem a kezén levő könyvben is mindig megtalálja a formulát. A szabatosságnak egy másik jellemző példájával találkozunk a fokok képzésére adott szabályban: ugyanis a közép- és felsőfok, a legtöbb nyelvtan szerint, a képzőnek a törzshöz ragasztása által képeztetik, de nincs megjegyezve, hogy a magánhangzós lövüeknél a tő véghangja a képző előtt kiesik, ami aztán arra a hamis képzetre vezeti a kezdőt, hogy a képző elvételével maradt rész a szótörzs, holott ez csak a mássalhangzós tövüeknél igaz; mert pl. sem alt-ior-ban sem facil-ior-ban nem alt és facil a szótörzs; ellenben az a meghatározás, hogy a genitivus végzetének elhagyása után fentnaradó részhez adjuk a képzőt, csak a rendhagyó fokozásban nem igaz. Sokan kérdhetnék, hogy mire való a névragozás tárgyalásánál felhasznált szóanyagot külön összeállítva is közölni a lap alján, vonal alatt s ez által egy dologból kettőt csinálni; hiszen sokkal jobb ha a tanuló a szavak jelentését is mindjárt megtalalja az előadás menetében felmerülő szavak mellett. Nézetem szerint ezen eljárásnak is meg van a maga didacticai haszna, részint abban, hogy a jelentés beékelése által az előadás tömörsége nem lazul, részint abban, hogy a tanár minden lapon könnyen számba veheti a szókincsben való szaporodást, s annak segítségével magokkal a tanulókkal állíttatja össze, azaz építteti újra a már megbeszélt szabályokat, s így jó előre szoktatja őket az egyfélék csoportosításához. Az igeragozás rendszerének felépítését, a dolog természeténél fogva, ez a könyv is a »sum« ige tárgyalásával kezdi, de nem elégszik meg a puszta mintázással, hanem megtalálja abban a többi igék ragozásával való rokon jelenségeket és érintkezési pontokat, hogy az ismeretlent az ismeretes segítségével tegye könnyebben hozzáférhetővé. Egyebek között igen hasznos szolgálatot teszen a perfectum alakok általános képzetének az által, hogy a perfectum vl, ui végzetét a sum ige fui alakjával hozza kapcsolatba. Ezt eddigelé csak a Perthes-Kosztka-féle nyelvtanban láttam. Á törzsalakok képzésére adott szabály : »A praesenstörzs alapjainak képzése a négy coniugatioban egymástól különbözik; a perfectum — és supinumtörzs alakjainak képzése mind a négy coniugatioban ugyanaz,« második felével sok időt és fáradságos tapogatódzást megkímélő tájékozást nyújt az igeragozás legkényesebb részében. Áz igék törzs alakjainak képzésére vonatkozó hangtani változásokat a didacticai éles látással, közvetlenül a perfectumot és supinumot rendhagyólag képező igék elé teszi, ez által mintegy kalauzt adván a tanulónak az eltérések okainak felismerésére, s alkalmat frissen nyert hangtani ismereteinek érvényesítésére és lekötésére. Igen célszerűnek találom az igeragozás átnézetét feltüntető táblázatok beosztását, melyszerint az egy időbeli igemódok — és nevek a régi chablonnal szakítva, a dolog természetének megfelelően egy vonalban párhuzamos oszlopokban láthatók, még pedig az egy törzs -ből eredő alakok szorosan egymás mellett. Ennek hasznos voltát, azt hiszem, nem szükség bővebben fejtegetnem. A latin egyszerű sz envedő igeragozásnál átdolgozó magyarul is a szenvedő alakot mellékeli. Úgy tett, a mint a tanítás kezdetén tennünk kell. A kik idegen nyelvek tanításával foglalkoznak, lehetetlen nem tapasztalniok, hogy kezdőknél okvetetlen keresnünk kell az anyanyelvben is valami — az idegen nyelv illető alakjaival azonos jelenséget, a melynek segítségével azokat mintegy érzékeltessük és lekössük, s csak ennek megtörténtével állíthatjuk — s kell is szembe állítnunk a két nyelvet eredeti sajátságában; míg ha azt tennők, a mit pl. a Schulz-Dávid-féle nyelvtan, hogy »amor«-t egyszerre így fordítsuk: »szeretnek engemet, annyi volna, mint a tanulót arra a hamis képzetre vezetni, hogy van a latinban egy igealak, mely egyes és többes számban egyaránt többes számú cselekvést tételez fel. A coniugatio periphrasticánál már átdolgozó is mellékeli a magyaros jelentést, de a latinhoz közelebb eső kifejezés közvetítésével mintegy áthidalva; a mondattanban már következetesen a cselekvő szerkezet mellett marad, s így ebben is megtartja a természetes fokozatot. A dus, da, dum végű participium alkalmazásában is, az által, hogy a cselekvő személy dativusát több találó példával tünteti fel, a legtöbb tankönyvön tulteszen. A deponens és semideponens igék a 92. és 94. §-ban foglalt megjegyzésekkel lényegüknek megfelelő értelmezést nyernek. A mondattanban, mindjárt az elején, azzal ragadja meg figyelmünket, hogy a hagyományos eljárással szakítva, nem a személyes, hanem az általános alanynyal kezdi, Ennek oka azonnal kitűnik, a mint egy pár paragraphussal tovább olvassuk a könyvet. Szerző a mondatrészek felismerésére s a mondat összeállítására az állít— mányt mint legtöbbféle viszonyt kifejező, legkönnyebben felismerhető részt veszi fel természetes kiindulási pontul; az átalános alanyok kifejezésében is rendesen csak az állítmány mutatkozik s ígv a tanuló a mellett, hogy az általános alany különböző változatairól világos fogalmat nyer, látja a mondat kútfejét, az állítmányt, először önálló szerepében, majd a hozzá csatlakozó kiegészítő járulékokkal mondattá fejlődve, Ehez képest mondja el a kötőige és azzal rokon természetű igék feladatát a mondatalkotásban, ezt szemlélteti a »Syntaxis congruentiae« különböző eseteiben és példáiban, a felvett irányt a továbbiakban is mindenütt megtartva. Hasznos volna azt a sok sikerült egyszerűsítést, a fölösleges nyűgtől megszabadított, világosan fogalmazott vagy a szükség szerint ki is bővített szabályokat, tanárnak és tanítványnak egyaránt hasznos útmutatásokat tartalmazó megjegyzéseket, melyekben e könyv másokat felülmúl, mind elé számlálni; legyen elég mutatványul csak egy pár esetet felemlítenem : ilyen pl. az esettanban a genitivus partitivus tárgyalása, melybe az egyféleség jelényeinek szerencsés felismerésével a genitivus quantitatis-t is beléolvasztja. Igen tanulságosan állítja szembe a magyar tárgyas ragozásnak azon nemét, melyben a második személy mutatkozik mint tárgy, vagy érdekelt személy, a latin második szem. névmással kapcsolt igékkel; ugyanezt teszi — a szenvedő alakban csak személytelenül használható igéknél. Igen sikerült egyszerűsítési műtétet végzett a latin ablativusnak három alapjelentésre való felosztásával a »honnan«, »kivel, mivelw és »hol« kérdések szerint; e tételt jobban és érthetőbben tárgyalni alig lehet. A »Toldalék az esettanhoz« címet viselő rész szintén becses útmutatásokat tartalmaz. Okszerű csoportosításban előadva, jellemző példákban kidomborítva együtt találjuk itt mindazt, a mi az esetek sajátszerű használatára vonatkozik a hely, tér-és idő meghatározásánál.