Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-01 / 27. szám

Ezt mondhatjuk az igékkel foglalkozó részről is. Az anyagot más tankönyvekben is megtaláljuk bőségesen, de többnyire a rendetlenségig elaprózva, szétforgácsolva s nem ritkán ismétlésekkel terhelve. Annak a feladatnak, mely a nyelvtanítást úgy tekinti mint testet öltött logikát, s mely különösen az igék tárgyalásában juthat teljes érvényre, szerző derekasan megfelelt. Kiemelendő a többi között az idők és módok alkalmazására adott kítünő utmutatás, nevezetesen »a consecutio temporum«-ra tett megjegyzés: »A consecutio temporum szabályai általán a coniunctivusos mellékmondatokra, de szorosan véve leginkább csak a benső összefüggésben álló mondatokra, azaz oly mondatokra irányadók, melyek a vezérmondat alanyszemélyének nézetét, gondolatát fejezik ki." Ilyen a dolog lényegét feltüntető a tanulóknak biztos kiindulási pontot és tájékozást nyújtó meghatározást többi nyelvtanainkban csak iminnen-amonnan kell kitapogatnunk. Helyes megfigyelésen alapul a moneo, eenseo és coneedo igékkel szerkesztett mondatfűzésnek kapcsolatba hozatala persuadeo igével. A célhatározó mondatoknak, illetőleg az ott előforduló kötőszók vonzatának s a latin nyelvben oly nevezetes szerepet játszó participialis constructiok tanának sem láttam ily könnyen áttekinthető és tömör tárgyalását. Betetőzi e könyvet a »Nyelvtan-stilisztikai sajátszerűségek a beszédrészek használatában« című rész. Ez önállóan is számottevő munka. Átdolgozó a könyv többi részében is becses kiegészítő anyaggal emelte a könyv értékét, de ebben mondhatni, munkatársa lett a szerzőnek. Tagadhatatlan, hogy az eredetiben adott anyag is sokat ér, de oly rövid, hogy sem tanuló, sem —különösen — kezdő tanár nem kap benne eleget. A részletekről nem szólhatok, mert egyéb hibája nincs, mint az, hogy egy iskolai használatra szánt tankönyv keretében még ennél is többet nem ölelhetett fel, tekintve tankönyv irodalmunknak e téren való szegénységét; a Pirchala-féle egyfelől nem is ölel fel annyit a classicusokból, másfelől magyartalanságaival többet árt, mint használ. Ez pedig telve van jobbnál jobb útmutatásokkal, a classicusokban előforduló szebbnél szebb kifejezésekkel, magában foglalja a latin nyelv kiválóbb sajátságainak világos, szabatos taglalását, úgy hogy a felsőbb osztályok tanulói megérezhetik általa a latin nyelv izét, zamatját, hozzá férhetnek legértékesebb kincseihez. Általán nem csak ez a rész, hanem az egész mondattan kettős szolgalatot tesz, mert a gazdagon felsorolt talaló és jellemző szólásmódokat magyar aequivalensükkel, azaz" tősgyökeres magyar fordításukkal tárván a tanuló elébe, a latin nyelvalakokat irányadó példákhoz köti, az anyanyelvet pedig nem csak a nyelvérzékrontó idegenszerűségektől óvja meg, hanem erősíti és legeredetibb sajátságainak szabatos formulázásban összeállított, gazdag készletével bocsátja a tanuló rendelkezésére s így hathatósan elősegíti a magyar nyelv- és irálytan sikeres tanítását. Az elmondottak igazolására, a már említetteken kívül legyen szabad hivatkoznom a legszembetűnőbb esetekre: 143, 147, 152, 168, 171, 173, 177, 182, 188, 191, 192, 194, 204, 218, 233, 241 — 5, 263, 270-72, 299, 321, 327, 328, 334, 339, 362, 375, 383, 391., stb. cikkekben. A könyv értelmét méltatván, hátra van szólanom egy s más fogyatkozásáról. Kétségtelenül gyengén sikerültek a nemi szabályok összefoglalására emlékezetsegítés céljából szerkesztett versek, melyek csak akkor felelhetnek meg céljoknak, ha lehetőleg formai tekintetben is jók. Ennek a követelménynek ez a könyv épen ugy nem felel meg, mint eredetije s mint pl. a Perthes-Kosztka, Schulz-Dávid-féle vagy más verses nyelvtanok. E tekintetben a régi tankönyvek latin szövegű versei hasonlíthatlanul jobbak s épen azért jobb is volna a rosz magyar helyett a jobb latint használni vagy egyszerűen szabatos prózában fogalmazni a szabályokat. Mások talán azt is fogyatkozásnak vehetik, hogy egyik-másik szabálybql vagy inkább megjegyzésből kimaradtak némely lényegtelenebb dolgok. En ezt nem tartom hibának, egyfelől azért, mert a kimaradottak vagy nem tartoznak szorosan a szabály testéhez, vagy az adottakból könynyen kitalálhatok vagy a tanítás illető fokán nem is szükségesek; másfelől azért, mert hozzápótlásuk a tanulónak gyűjtő munkásságra ad alkalmat, a mire szerző bizonyosan számított. Az is feltünhetik, hogy e könyv nem ad rendszeres szóképzéstant, holott a magyar állami tantervnek e részben, más idegen nyelvek tanításánál is, határozottan megszabott követelései vannak. A szóképzéstannak érdemleges tárgyalása kétségen kívül hasznos szolgálatot tehet behatóbb, mondhatni tudományos nyelvtani fejtegetéseknél, de ez a gymnasiumi tanításnak sem idejével, sem céljával össze nem vág. A nélkülözhetetlent megadja maga a nyelvtan okszerű kezelése esetről esetre, a mint a szükség vagy alkalom önként mutatkozik. Nyelvtannak is az a legjobb, a melynek segítségével ilyen uton lehet termelni a tanuló elkerülhetetlen szóképzéstani ismereteit. A ki e könyv lépcsőzetes — és minden továbbit az előbbire építő haladását, a törzsrendszer és hangtani szabályok folytonos figyelembevételét látja s tekintetbe veszi, hogy a »Nyelvtan-stilisztikai sajátszerűségeket című szakasz nagyon sok cikkében csak úgy kínálja a felsőbb osztályok számára a jó alkalmat szóképzéstani kitérésekre, az nem fog megütődni, ha nem látja a szóképzéstant egy szegényes, és szemszurásból odavetett külön cikkecske keretében. Ezek után Holzweiszig »Latin Nyelvtanának« Székely-féle átdolgozását tankönyvirodalmunk ez ágában határozott haladásnak és nyereségnek, megjelenését teljesen igazoltnak tartom, s tarthatja minden elfogulatlan bírálója. A német eredetire megjelent bírálatok közül, azt hiszem, legjobban beválik azon körülmény, hogy 53 porosz gymnasíum, megjelenése után azonnal elfogadta, s azóta is egyre nagyobb tért hódít. Nincs kétségünk, hogy a magyar átdolgozás épen oly gyorsan kivívja az elfogulatlanul itélő szak-körök elismerését, épen oly arányban foglalja el jogos helyét a mi gvmnasiumainkban is. Nagy-Enyed Fogarasi Albert. BELFÖLD. Papi értekezlet. Hogy a tömörült erők és tehetségek, nemcsak a verejtékes munkáknál, nemcsak az óriási nagy terhek emelése és hordozása körül, hanem a szellemi világban is több biztosabb és praktikusabb eredményre vezetnek, oly tapasztalati tény, melynek bizonyítgatására időt, fáradságot vesztegetni felesleges valami volna. Ezen tapasztalaton nyugvó igazság tudata — mely már társadalmunk minden osztályába behatolt s meggyökeredzett — indította, sőt — mondhatnám — kényszerítette oda a lelkészi kart is, hogy a külön-külön nyilatkozó eszmék, az egyesek által itt-ott felszínre hozott vélekedések, az egymástóL távol, szétforgácsolva jelentkező törek-