Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-06-24 / 26. szám

korona jogai csorbíthassanak.« Nem volt tehát nevetséges az a bírálat, hanem az már igenis jellemző egy professorról, aki könyvet ir, hogy mindezt nem tudja, erre vonatkozó észrevételében élceskedni akar, a mi nagyon rosszul áll neki, melyre csak azt mondhatom : »risum teueatis amici!« Azt írja B.: »azt is ellenvetem, hogy felosztást sem ad, s néhány sorral alább mégis elismerem, hogv a tartalomban négy időszakra osztotta fel könyvét.« Ugy van ; éppen ezt kifogásolom, mert a szövegben kellelt volna munkáját felosztani, nem a tartalomban. Ezért kívánom a bevezetést is, hogy abban erre a felosztásra reá vezesse a növendékeket; melyből, hogy egyik sincs meg szerző könyvében, maga is elismeri, s ezt hibának, még pedig nagy hibának tartom. A korszakok határánál •— úgymond B. — kerekszám kedveért vette fel az 1600 évet. Jól van. De kérdem a szerzőtől miért vette fel kerekszám kedveért ijn. és 1790. éveket r Vagy szerinte ezek is kerekszámok r Hol van itt a consequentia ? Hol van itt a rendszer keresztül vitele? Hol van itt megtartva a műve elején vallott irány, felosztási módszer? Sehol. Mert elhiheti, hogy ha a második korszak határát 1700-ra, a harmadikét 1800-ra teszi: egy szót sem szólok ellene; de mert a bécsi békét, az arról szóló törvénycikket ép oly fontosnak — ha nem fontosabbnak — kell tartanunk, mint a szathmárit, s ha evvel korszakot alkotunk a magyar protestáns egyház történetében, úgy amavval még inkább azt kell, mert valóban azt is képez, mert erre hivatkozik még a szerző által szintén korszakúl elismert 179°/i- évi XXVI. t. cikk is. S ha a szathmári békét s az 179%. évi törvénycikket szerző is korszak alkotónak tartja: mulhatlanul követelnünk kell, hogy ne szabja magát egy helyt kerekszámhoz, másutt meg olyanhoz, mely soha sem kerekszám (1711.), hanem ha már kerekszámmal kezelte, legyen önmagával következetes mindenütt. »Azt — úgymond — nem is említem, hogy könyvének még egy negyedik időszaka is van.a Már kérem micsoda következetlenség ez megint mikor szerző maga írja válaszában, hogy én is felemlítettem, miszerint könyvének négy időszaka van. De hogy a negyedikről az egyes korszakok bírálatánál semmit sem szóltam annak nem az az oka, hogy nem is említem, hogy ilyen is van (mert említettem), hanem az, hogy nem volt rá semmi különös kifogásolni valóm. Válaszának többi pontja, már nem tartozik a dologra; nem ért rá válaszolni; egyébb dolga is van. Van másnak is nékem is; de lássuk csak miket hallgatott agyon a professor úr? A Bocskay, Bethlen, Rákóczy szabadság háborúk, tehát szerző szerint vallásháborúk. A gályarabok közül nem érdemes egyet is nevén megnevezni, mert kálvinisták voltak. Az eperjesi vértörvényszék áldozatait egyenként fel kellett névszerint sorolni a műben, megkellett említeni még társadalmi állásukat is, mert azok már lutheránusok voltak. A régi hibákkal, tévedésekkel kellett megírni a magyarországi protestáns egyház történetét, mert azt mások is ugy irták meg. S e szerint szerző a helyett hogy forrás tanulmányok útján irta volna könyvét, a meglevő compendiumokat copiázta le. Önmaga írja, hogy »ami Pálfy, Farkas könyvében benn -van, az övében is, igen helyesen, benfoglaltatik.« Nem tartozik a históriába, hogy Melanchton úrvacsora tanát, vagy a Kálvin szerint valót kérte-e Huszár Gál Bullingertől, de azért mégis lutheránus B. szerint. Sztárav áttérését Luther is (11..L) e szerint B. is fájlalja. Nem tartozik a dolog érdemére, hogyan szakadtak el a dunántúli protestánsok egymástól. Mit sem változtat a történeti igazságon az, hogy a B. szerint Magyarországon első püspököt, a dunántúli Beythét, tiszántúl már hat püspök megelőzte, mert egy pesti professor mindezek dacára is taníthatja azt, hogy Beythe volt az első. Az a gyalázat is rajt maradhat a XVI. századbeli virágzó magyar irodalmon, hogy az írók munkáikat többnyire németből fordították (pedig a 21. lapon azt írta róluk, hogy nem is tudtak németül), mert azt tetszik egy B.-nak úgy tanítani. Irodalomtörténetben a sorrendet nem kell megtartani, a diák úgy sem ért hozzá, tanulja úgv, a hogyan protessora megírta. Ugy kell írni az egvhaz történetet, hogy a róm. egyházat mentül jobban gyalázzuk abban, mert csak úgy buzdulnak egyházunk szeretetére a nemes ifjak ! S hogy a elérust mentül jobban vagdalhassuk, még hamis ráfogások is szükségesek könyvünkbe ... A pátens ügynél nem érdemes egy báró Vavt, Tiszát Révészt megemlíteni, elég Zsedényi, Máday, Palkövy, stb. Folytassam-e tovább? Nem kell, láthatja az elfogulatlan olvasó, hogy mily sok hiba, tévedés, hamis adat van a szerző könyvében, a melyről mint ilyenről azt kell mondanom, hogy nem jó; mert örök igazság marad míg ember él a földön, hogy »historia est testis temporum, lux veritatis et nuntia vetustatis,« a professor úr pedig ezen irányelvek egyikét sem tartotta meg. S egy olyan emberrel, aki azt sem akarja tudni, hogy az irodalmi tisztesség azt követeli, miszerint té! nyekkel kell az általa írt tételeket megvédelmezni nem ! nyegleséggel: vitatkozni nem akarok, nem is fogok, s 1 mivel legkevésbbé sem sikerült bírálatom helytelenségéről Válaszában engem meggyőznie, fentartom mindazt, a mit könyvéről elmondtam. Végül kérnem kell, a szíves olvasók elnézését, hogy válaszom ily soká késett, mely késedelmet új állomásomra való költözködésem okozott, s ha mégis hoszszadalmas lettem volna, úgy mentsenek ki Széchenyi szavai: »Ha több időm lett volna, úgy mindenesetre rövidebben írtam volna« ; de kérnem kell egyszersmind arra is, hogy szíveskedjenek Batizfalvi úr válaszával úgy első cikkemet, mint e tájékozást összevetni. Dixi et salvavi animam meam! Fehérvár-Csurgó, 1888. junius 5. Thúri Etele, ref, lelkész. RÉGISÉGEK. Czeglédi István kiadatlan levelei. — A Teleki nemzetség marosvásárhelyi levéltárából. — Czeglédi István, kassai papnak néhány eddig ismeretlen levele került elő a gróf Teleki nemzetség közös levéltárából, melyeket 1668. és 1670-ben Apafi Mihály Erdélyi Fejedelemhez, nejéhez Bornemisza Annához és Teleki Mihályhoz irt munkái kiadása végett. E levelek élénken tüntetik elő a fáradhatlan egyházi iró nyugtalan töprengéseit a protestantismus ezen elannyira szomorú helyzetében: mi lesz sorsuk az ő izzadással készített munkainak, melyek által hitsorsosit erősíteni kívánta vallásos hitökben, meggyőződésökben a katholikusok erőszakos támadásaik ellen. Nézte a már-már roskadozó hű egyházi szolga, hogy életéből kevés van hátra, s így megnyugvást kívánt szerezni magának végperceire az által, hogy az önkészítette fegyvert többszörösítve lássa hívei s hivataltársai kezökbe.n a már megkezdett harc