Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-06-17 / 25. szám

melylyel egyes párbeszédek ide be vannak szőve. Sőt egyenesen azok a legjobb beszédek, melyeket teljesen híveinek köréből, életéből vett, melyeknek tárgyát a közvetlen tapasztalatokból merítette s úgy általánosította és helyezte az örök evangelium szempontja alá (V. IX. XI. XIII. XIX.). Másfelől meg írói egyéniségének is abban nyilvánul ereje, a miben különben személyiségéé is van: az erős alanyi és a biblia szellemétől áthatott hitben. A hol ezt fejezheti ki, erről tehet tanúságot, ott nem a frázisokkal, hanem valóban a szív legmélyéről felszakadt érzésekkel és gondolatokkal emelkedik szónoki magaslatra és hat meg. Nagyobb szabású elmélkedések légkörében kevésbbé otthonos s pl. sem nagypénteki (VI.), sem húsvéti beszéde (VII.) korántsem áll azon a magaslaton, a melyen a IX. a XI. XII. stb. , Egyikben sincs egyetlen ujabb gondolat, az inventió sem szónoki; még csak a gondolatok csoportosítása sem uj. Mind a kettő igazi conventionalis ünnepi beszéd. Valamivel szerencsésebb inventió tekintetében a karácsonyi prédikáció (III.), bár ebben meg igen fárasztó a mindvégig folyó képes beszéd, mely alig egy-két helyütt oldódik fel való értelmére, s ez által, kevésbé népszerű, mert az az egészen közönséges hallgató alig tudja belőle kivonni a reá nézve építő elemet. Az ünnepi beszédek között legsikerültebb a pünkösti (VIII.), főleg ennek III. része a maga szónoki emelkedettségével és meleg közvetlenségével. A mire igyekezett szerző azt beszédeinek legnagyobb részében el is érte : a világosságot, egyszerűséget és közvetlenséget. Az életből merít és ahoz szól. Nem bölcselkedik, hanem a gyakorlati életet akarja megnemesítni, jobbá, tűrhetőbbé, szebbé tenni a vallásos hit és megnyugvás által. Felfogása az egész életről tisztult, egészséges, távol van tőle minden beteges érzel• i 1 • * i 1 « gősség. Szereti az életet örömeivel es bajaival, bűnösségével és erényeivel. Minden körülmények között meg tudja találni érzéseinek a legmegfelelőbb hangot. A beszédek külszerkezetében van bizonyos chablonszerűség; de a mely nemcsak nem kifogásolható, mert altala fenntartja az egész isteni tisztelet egységét: hogy t. i. a prédikáció előtt énekelt és az ez után éneklendő dicséret, vagy zsoltár szavai be vannak szőve a beszédek legnagyobb részébe; de sőt igen helyes, mert a lelkész mintegy ott veszi fel s folytatja a gondolatokat, hol az ének eínémultával azok megszakadtak s viszont a közönség meg mintegy részt vesz és ezt ki is fejezi, a lelkész eszme menetében. Az egyes részek átmenetei kitűnőek s szerző úgy a biblia idézetek megtalálásában, mint azoknak a beszédekbe való beszövésében valódi művész. Egyetlen helyen nem erőszakolja be őket és mindég találók idézetei. S e számtalan bibliai hely és a hol nem szószerint idéz is, az egész művet átható bibliai irály valami oly kenetességet ad e beszédeknek, melynek jótékony, lecsendesítő, megnyugtató, vigasztaló és javító hatása alatt állunk még akkor is, mikor a szavak rég elhangzottak, vagy a könyvet rég letettük. Lévay valóban a bibliát prédikálja ; jól tudja, hogy csak az épít. Egy találó bibliai hely többet ér, mint lapokra terjedő akármilyen szép okoskodás. A mi az egyes beszédeket illeti, fentebb egy-kettőről már megemlékeztem, e részletezés kiegészítéséül álljanak még itt a következők. Az I. beszédet kissé nehézkessé teszi nagyon hosszú kör — s illetve mellérendelt mondatos iralya. »Isten országa« és »anyaszentegyház« prot. fogalmaink szerint nem synonimek, úgy hogy egyik a másik helyett használtathatnék s egyik a másikat teljesen fedezné (3. 4. 5. lapok). A II. b. igen lendületes, szép homilia s találó, szinte drámai jellemzése Keresztelő Jánosnak; csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a legnépiesebb beszédben sem mondható Ker. János a „puszták fiának" (10. 11. 1.) mert népünk nyelvhasználata e kifejezéshez egészen más fogalmat köt. A »dolgozzunk és imádkozzunk« című beszédnek különösen II. része megkapó s kár volt ennek kenetteljes bibliai menetét és hangulatát megzavarni azzal a pietistikus ízű s tőlünk amúgy is az »óperenciás tengeren« is túl eső Cleveland-féle történettel megzavarni. Nagyon jó és jellemző életkép, vonzó, kedves előadású, kerekded, jól kidolgozott beszéd az V-ik. Egyike a legszebbeknek. Még a holt betűkből is melegség ömlik, a szerző vallásos lelkének melege. Hasonlólag építő, jó tanítás a IX. Kitűnő bevezetése van a X-iknek, de a tárgyalásban az I. és II. rész meglehetősen egy és ugyanazon gondolatkörben mozog. Tiszta, nemes felfogásával egyszerű közvetlenségével válik ki a XI. A szigorú erkölcsi prédikátor szólal meg erőteljes hangon a Xll-ben (különösen 93. 1.). Óhajtandó volt volna, ha még közvetlenebb tanító hangot vet: volna fel s nem mozgott volna annyit az általánosságok terén. Pl. a 96. lapon szerintem sokkal építőbb lett volna, ha részletezte volna a tudatlanság szülte sok bűnt, hibát, babonaságot stb. Ez sokkal érthetőbb leendett, mint a 97. és 98. lapok általánosságban tartott okoskodásai, a melyek jóval magasabban is járnak, mint sem népszerűek lehetnének. Nem is helyén való, meg is zavarja a hangulatot arra a bon motra való hivatkozás, hogy a porosz iskolamesterek verték meg a franciákat. Mintegy szerző saját magának mintául veheti az igazi népszerű modorú prédikációkhoz a XlII-at, a XVI-ot és a XlX-et. Szerző eszménye ezekben testet öltött. Sem nagyon fent nem szárnyalnak, sem a porban nem maradnak. A XlII-ból legfeljebb ezt hagynám ki: »hiszen egy-két pohár bortul, a világ még fel nem fordul« — mint annyira minden duhaj legény által ismert kurjantást, mely esetleg mosolyt, talán nevetést idézhetne elő a templomban. Az az igazi lelkipásztor szólal meg a XVI-ban, a ki nem dörgedelmes szónoklattal, hanem magyarázással, felvilágosítással, szeretettel akarja vezetni híveit. Bárcsak minél többször hangzanék szószékeinkről az, a mit itt Lévay a 131—132. lapokon mond népünk kényelem szeretete ellen. A reformáció emlékünnepén tartott beszéd (XIV.) mondhatni egész új genret képvisel prédikáció irodalmunkban. És ennek a beszédnek részemről igen örülök. Egyike ez is azoknak, mely közvetlenül, kézzel foghatólag tanít, oktat, épít és lelkesít. Nem abstractiók felhő regióiban, hanem a történet concrét alapján jár. Lehet-e lelkesítőbb a hithűség mellett mint reformátoraink így bemutatott nagy alakjai és lehet-e valami meggyőzőbb a mellett, hogy egyházunk alkotásaihoz hozzájárulnunk s közre munkálnunk kell, mint azok az első pillanatra száraz statisztikai adatok (117—118. 1.), melyek feltüntetik vagyoni helyzetét az egyház egyetemének, melyek azonban ékesebben szólanak mint akárhány nagy frázis ? Sokaknak az olvasók közül bizonyára fel fog tűnni, hogy e beszéd tényleg számadatokat visz fel a kathedrába; de nem lesz ez meglepő egyszerre, a mint arra gondolnak hogy a lelkész nem annyira orator, mint inkább tanító. Elég sikerült a XV. főleg ennek II. része. Igen tapintatosan vannak felhozva az egyenesen localis dolgok s beszőve az általános és mindenkire ráillő tartalomba a XVII. beszédben, mely a takarékosságot tárgyalja népszerű előadásban. Élénk s nagyon jó jellemzését adja a XVII-ban Márthának és Máriának. Emelkedett, szinte költői valasztékos nyelvezettel van irva a XX.;