Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-15 / 3. szám

az irásra«, továbbá Lorenzo a Romeo és Júliában, s főleg azok a drámák, a hol a szinházat gyűlölő száraz puritánokat teszi nevetségessé stb. Mindezek s más ezekhez hasonló helyekből következteti Norrenberg a Witzer és Welte által szerkesztette freiburgi »Kirchenlexikon« nyomán Shakspere katholicismusát, s így kiált íöl : »azok a szépségek, a melyek nála humánusaknak, észszerűeknek, csodásaknak és keresztyénieknek tűnnek föl, az ő kath. világnézetéből magyarázandók.cc Erre nézve elég hivatkoznunk Gervinus, Hase, főleg azonban Goethere, a ki Shakespere költészetének és történeti világnézetének „nagyszerű prot. szellemétu

magasztalja, és kimutatja, hogy drámái s ezeknek alakjai csak a protestantismus álláspontján érthetők meg. Természetesen oly állásponton, mely szerint a költészet csak katholikus lehet, bármely költött dolog, s így Shakspere katholicismusa sem lehetetlen ! Hogy e kath. irodalomtörténetben Luther számára nincsen hely, azon nem lehet csudálkozni. Sejtelme sincs Norrenbergnek azon erőteljes német prózáról, a melynek Luther a megteremtője, s a helyett azt mondja, hogy »legjobb egyházi énekei a régi latin hymnusoknak egyszerű fordításaicc, »nála minden régi, új csak az egyház elleni vakmerő polémiája, a melynek legjobb énekei is szolgálatában állottak, így mindenekelőtt a reformátió marseillaise-e : »Erős vár a mi Istenünk!« Az a nemes egyszerűség és hivő érzelem, mely némely énekein meglátszik, »kath. örökség«, mely azonban »a jogtalan örökös kezében« nem igen fejlesztetett. LUopstockról azt mondja, hogy »kövér nénjébecc lett szerelmes, pár »lump garasért« összeveszett Bodmerrel, s »egyházi énekei soha sem énekeltettek«, azonban Messiásának felfogásához nincs érzéke! Stolberget ellenben »az irodalomtörténet legszeretetreméltóbb jelenségének, nemes jellemnek mondja, míg VOSS-YÓI, a »Luise« költőjéről csak annyit említ, hogy »plebejus dörmögő és jezsuitaszaglász.« Természetes, hogy a katholizált költők mind szeretetreméltó jelenségek és nemes jellemek, még Hahn-Hahn Ida grófnő is! Hogy miként gondolkozik N. a német klasszikus irodalom korszakáról, mutatja már az is, hogy Weimart „roszéletű cimborák asylumánakK

nevezi, mely alapon egy Dante sokkal nagyobb joggal »nagy bordélyháznakcc mondhatta az akkori Olaszországot. Lessing jelentőségét abban találja, hogy »nyugtalanul, mint az örök zsidó, vándorolt a tudománv külön' j böző köreiben ... megtámadva a philosophiát és a theologiát.... hogy aztán »Reimarus töredékeivel^ a legveszedelmesebb módon támadhassa a keresztyénséget; aNáthánban »igaztalan humanismuscc foglaltatik stb. Herder »mint theologus és populárbölcsész negatív irányú bibliai kritikájával s a természetfelettiségnek tagadásával még többet ártott, mint Lessing. Jelentősége amaz universalismusban van, a melynek legjobb eszméit a königsbergi különcködőtől, Hamanntól vette át.« A legigazságtalanabbul jár el s a tudományos tisztes komolyság ellen leginkább vét Norrenberg a német klasszikus költészet két fejedelmének, Goethe és Schillernek jellemzésénél, a mi mutatja, hogy a szabad sajtónak óriási fattyúkinövései is vannak, a mi annál borzasztóbb, mivel ilyen közönséges, köznapias dolgok a tudomány szent nevében látnák napvilágot. Goethe és Schiller költészete, a művelt emberiség eme közkincse, úgy látszik, nem Norrenberg-féle kath. papoknak való, s a hol katholicismust kisütni már nem lehet, hát azt tiszteségtelenül lerántjuk! Goethe és Schiller számos női ismeretségének érzéki jelentést ád, olykor pedig a sorok között még közönségesebb dolgokat is lehet kiolvasni, a mi Janssennél Luthernek Cotta asszonysághoz való viszonyára emlékeztet. Élesen, de annál igazságtalanabbul bírálva Goethe és Schiller drámáit és költészetét, arra az eredményre jutott el, hogy »nem volt bennök jóakarat az igazság (már t. i. a csalhatatlan római egyház) felismerésére.« Goethe és Schiller életének és költészetének ily páratlan eltorzítása után ismerteti végül különös előszeretettel a romantika korszakát, a melyben tudvalevőleg napirenden volt a protestantismus megtagadása. Schlegel »Lucinde<c című hírhedt regényén röviden átsiklik, mert hiszen »megtért, s a legegyszerűbb kath. papnak is megcsókolta a kezeit.« De nem oly egyszerűen bánk el Schleiermacherrel, a kinek hasonló dolgokat tulajdonít, mint Goethe és Schillernek, kinek barátnői (Ármin Bettina, Grunow Eleonora, Herz Henriette« stb.) nem különböztek a ledérségben a weimari és jenai kulturdámáktól, végül »Herzben, egy igen közönséges lényben szemlélte az universumot stb.« Ugyanily módon ismerteti a romantikus Ticket, a ki tudvalevőleg szégyelte a katholicismusra való áttérést, míg másrészt tömjénező magasztalásokban áradozik Werner, Novális, Hensel Lujza, Brentano, Daumer s Hahn Ida jellemzésénél, mindenütt elhagyva a selejtést és sikamlóst. Ilyen tudományos eljáráshoz valóban nem kell commentár! Dr. Szlávik Mátyás.