Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-06-03 / 23. szám

100, Gerjen 400, Medina 100, Pécsvárad 250, Szedres 50, Várkony 500, Doboz 150, Uny 100, Velence 200 frt. B. Lelkészek. Kulifai Elek tordincei 1. 150, Bajó Károly gordizsai 1. 150, Fábián Mihály harkányi 1. 150, Fejes Sándor luzsoki 1. 100, Szívós Károly hiricsi 1. 200, Klimó Pál gyöngyösi 1. 100, Varga Sándor szanki hl. 100, Somodi József d.-bogdányi hl. 100, Szabó Nándor kisoroszi hl. 50, Sedivi János szent-endrei hl. 200, Törő Lajos rákoscsabai 1. 150, Gyarmathi Károly orgoványi hl. 50, Kővári László lacházi tk. 200, Szász János dabi 1. 50, Szentpéteri Pál solti hl. 100, Bajó Sándor lápafői 1. roo, Bocsor Lajos bábonyi 1. 50, Kis József endrédi 1. 100, Sörös István büssüi 1. 100, Tóth Pál m.-gyönki 1. 50, Arany Antal medinai 1. 100, Rumek Gábor etyeki 1. 70, Szánthó Gábor bodméri 1. 100 frtra. Gyöngyös, Karajenő és Bonyhádra nézve a segélyösszegek megállapítása az őszi közgyűlésre hagyatott. (Vége köv.) KÜLFÖLD. Külföldi szemle. 1. Egyházirodalmi viszonyainkról a Luthardt theol. tanár által szerkesztett s Lipcsében megjenő »Allg. Ev. Luth. K. Z.« jelen folyamának 15—ik szamában. „A magyar prot. egyház irodalmi tevékenysége hajdan és most" cím alatt hosszabb eredeti tudósítást hoz, melylyel röviden be akarunk számolni Lapunk t. olvasó közönségének. Azzal kezdi, hogy a ki a magyar egyházi viszonyokat elismeri, annak be kell vallani, hogy itt az egyházirodalom fejlesztésének alapfeltételei hiányzanak, a mi nem úgy értendő, mintha a német theol. mesterek lábainál s a theol. tudományosság forrásainál kiképzett egyénekben hiány volna, hanem igenis az egyházirodalmi kincsek iránti érzék hincs meg bennünk, a miben, ha nemis oly merev alakban, sok tekintetben igaza van a tudósítónak. Az idők nagyon megváltoztak, az egykori mácenásoknak nincsenek utódaik. Őseink meghaltak a protestantismusért, ma élni nem tudunk érette. A magyar nemzetnek ev. nemessége, mely egykoron, nehéz időkben templomokat épített és iskolakat alapított, a theol. tanulmányokkal — mint azt a hajdani gazdag s theol. művekben sem szűkölködő könyvtárak bizonyítják •— alaposan, behatóan és szakszerűen foglalkozott, sőt ha kellett az egyházi érdekeket irodalmilag is képviselte, ez a nemesség — úgymond a tudósító — nincs többé. Hozzá járul még az a körülmény is, hogy Magyarországon nincs egy erős, s ideális célok után tudatosan törekvő középosztály, s hogy a nemzetiségi viszályok meglehetősen megbénítják az irodalmat pártoló olvasó közönséget. Annyit mindenesetre mi is beismerünk, hogy a különböző nemzetiségek egyik nagy akádálya egyházirodalmunk terjedésének, azonban ezek a viszonyok is a legújabb években örvendetesen javultak, úgy hogy részemről inkább az anyagiakban való szűken mérést tartom egyházirodalmi viszonyaink egyik főákadalyának, a mennyiben még a tudósító is elismeri, hogy képzett szellemi erőkben nincs nálunk hiány. Kevés egyháztörténeti érzékre és ismeretre mutat azonban tudósítónak ama megjegyzése : „kiváló szerepet a magyar ev. egyház irodalmi tekintetben soha sem játszott, s jellemző, hogy az egyház fénykorában, a i~j. század első feleben, nem volt magyar theologus, a ki Pázmán „Hodegus^-át megcáfolta volna, ügy hogy ezztl a wittenbergi Balduint kellett megbizni Úgy látszik a tudósító nem ismeri a magyar protestantismus történetét, különben másként informálta volna rólunk a német atyafiakat. Hiszen a XVI-ik századbeli magyar prot. egyházirodalomnak vezérszerepét s hazai irodalmunkra nézve kifejtett kulturális fontosságát még Fraknói is elismeri, s azt hiszem, e téren még a XlX-ik század sem múlja felül. A mi pedig ama megjegyzését illeti, hogy a Bellarmin »Disputatióit« hazánk zengzetes nyelvére átültető Pázmán Hodegusát nem volt képes a magyar protestantismus megcáfolni és kellőleg ellensúlyozni, úgy erre nézve csak azt mondom, hogy tudósító nem ismeri a j derék Alvinci és Pósaházi fénylő irodalmi működését, valamint azt sem tudja, hogy a Németországból akkoriban átültetett türelmetlen fanatikus felekezetieskedés, a | »lutheránusok« és »kálvinisták« szeretetlen viszálykodása ártott legtöbbet a hazai protestantismus ügyének. De ha így lett volna is, mint tudósító akarná, úgy az esetben sincs okunk pirulni. Tudósító tán hallott a 19 században élt tübingai Mőhler-ről, a kinek hírneves Symbolikáját még Nitzcsh »felelete« sem tudta ellensúlyozni, s 3Y2 évtizednek kellett elmúlnia, míg a jénai Hase a maga klasszikus Polemikájával az elbizakodott katholicismus kezéből a győzedelmes fegyvert kicsavarhatta. A következtetést a tudósító maga megvonhatja. Dicsérettel emlékezik meg továbbá — azonban némileg az előbbiekkel ellentétben — Lányi, Pilarik s mások latin irodalmi működéséről, kik mint képzett theologusok, bármely korszaknak díszére válnak. Főleg kiemeli a szláv Gerhardtot, Tranowszkyt, a kinek „Cithara Sanctorum" című énekeskönyve »a szláv egyházak legdrágább kincse.« Tudósító szerint a XVIII-ik század sem szűkölködik egyházi írókban : Krmann, Michaelides, Hrnskovics kitűnő theologusok; Jakobey »a szláv Arnd;« Hlanicza és Schmal becses egyháztörténeti adatokat gyűjtöttek, de kéziratban maradtak; a szepesi Klein az ev. lelkészek élettörténete s általában a magyar prot. egyháztörténet terén fényes nevet vívott ki magának, míg a pozsonyi Ribini »MemorabiIia« című művében első rangú forrásművet teremtett, mely Balogh szerint még II. József figyelmét sem kerülte ki. Azonban ezen adatok közlésénél is kilátszik a conf. luth. theologus, a ki a református theologusok irodalmi működéséről tudni sem akar, a ki p. o. Bod Péternek »Magyar Athenásárólcc s általaban az egyháztörténet terén kifejtett elévülhetlen irodalmi működéséről még csak tudomást sem vett. Csudalom, hogy a derék pozsonyi Bél Mátyás, az eperjesi Rezik s a sokat szenvedett Rotarides is kikerülte figyelmét! Ilyen excklusiv álláspontot p. o. Ribini nem ismert, ki felül tudott emelkedni a felekezeti ellentéteken s az egyesítő kapcsokat kereste. Sapienti pauca ! Tudósító szerint a XlX-ik század sem mutat haladást az egyházirodalom terén. A soproni Gamauf »gyüjtő és kopista« volt, kinek kéziratos foliánsai becsesek. Nagyon tudományos munkát a magyar protestantismus nem teremtett, mert Bauhofer egyháztörténete a bővölködő nyomt. hibáktól eltekintve »a compilátió niveauján felül nem emelkedett.« Kis, Kollár és mások a világi költészet terén működtek, s legfeljebb az itt-ott megjelent énekes könyvek és káték egyetlen gyümölcsei a magyar egyházirodalmi működésnek. Az uniói kísérletek a negyvenes években a kedélyeket megszokott lethargiájukból fölrázni látszottak, a szellemek felébredtek, sőt Lapunkban egy uniói egyházi folyóirat is életbe lépett, azonban valódi irodalmi élet még sem fejlődött kí. »Csudálatraméltó még ez a magyar, mondja egy helyen, mely semmi komolyabb dolog iránt nem tud fölmelegedni. A pátens jött s ment, a zsinat került napi rendre, az iskolaügy átalakulásokon ment át: mindez azonban közönyösen (?) érintette a kedélyeket... s