Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-01-15 / 3. szám
»kiskorúságukban« nem igen képesek »az Isten törvényének fel forgatására (c; nevetségessé teszi Hegel bölcsészeiének a spanyol egyetemeken való terjedését, mivel szerinte »a spanyolnak, mint hivő katholikusnak nincsen érzéke a vallási és bölcsészeti szekták »humbugja irántcc, jobban mondva, mivel az istentelen inquisitió rémei kiöltek _ belőle minden magasabb szellemi érzéket. Érdekesen fejtegeti azonban Nippold; »A spanyol mozgalom a modern szellem hatalmát mutatja az akadályok fölött. Ugyanabban a pillanatban, a midőn Spanyolország politikai álmából fölébredett, proklamálta Loyola hazája a vallási szabadságot, kitiltotta azt a rendet, a melynek egyedüli célja a türelmetlen fanatismus s szentesíti az általános iskolakötelezettséget. " Franciaország »az állami katholicismus tanítómestere s az összes zavaroknak szülő oka ez országban az egyház leigázása; a revolutió pedig szükségképi következménye a francia királyok kormányzási rendszerének.« »A hugenották harca Kálvin fanatikus szellemétől volt inspirálva, mely élethalálra szóló küzdelem ellen a katholikusok a Bertalanéj vérfürdőjével reagáltak.« A jansenismust is sajátságosan világítja meg. »A Port Royal s az egyház (a jezsuiták) közötti küzdelem a hugenottismus és katholicismus, az állami mindenhatóság s az egyházi szabadság küzdelme vala«, s hallatlan ferdítéssel vagy pedig tudatlanságból így folytatja: »A jansenisták praedestinatió tana nem Augustinustól ered«, s nem egyéb az, mint »az állami absolutismusnak átvitele a theologia terére.cc A revolutióra, jobban mondva;: a refoi mátióra is megtanít bennünket, a melynek egyedüli hathatós gyógyszere a „ trón, lándzsa s a káté"; egyedül a vallás a népek történeti fejlődésének movens-e, az egyház leigázása egyetlen szülő oka a forradalmaknak« »mert csak a kath. világnézet alapján lehetséges a politikai tekintélynek s az egyéni szabadságnak kiegyenlítése. Zsarnokság és forradalom a schisma s a háresis szüleményeHonnan magyarázza meg most már Norrenberg a kath. Belgium forradalmait ? kérdi helyesen Fey idézett cikkében. A „renaissance korszakát" irodalmi mesének tartja, mint a pápai hatalom keletkezését, mely mindig meg volt az ^egyházban, és soha sem idézett elő szakadást. Úgy látszik, tudós irodalomtörténészünk nem ismeri vagy el akarná tagadni a pápai schisma s a reá következő babyloniaiJ fogság korszakát! Örömittasan hirdeti ex cathedra: „Luther dogmatikája soha sem ment át a keresztyén (t. i. kath) világ testébe és vérébe.« Erasmust »szabadkőmívesi humanitási vallássak vádolja; a reformatiót pedig »a ker. élet ellazulása« követte, mígnem »ez állapotot maga Isten szüntette meg a tridenti zsinattal, mint az újabb kultúrtörténet legfontosabb eseményévek, a mivel párhuzamosan halad a jezsuitáknak tömjénező magasztalása. Éles birál at alá veszi N. Érigyes s a nemeslelkű II. József terveit, a melyeket »vandalismussak hajtottak végre; a derék Wessenberget »felvilágosult humanismussak, Sailert pedig azzal vádolja, hogy a kath. theologia »scholastikus mechanismusátcc vetette el; majd az újabb katholicismusban deklamatorikus hangon emeli ki a kölni zavarokat (1837), az 1848. forradalmi évet, a legújabb porosz egyházpolitikának uralmát, mely »a kath. Németországod végveszélylyel fenyegette. A lengyel kérdésben pedig nyíltan kijelenti: Lengyelországnak s a katholicismusnak közös ellensége van«, a mire Nippold találóan jegyzi meg: ^Lengyelország felosztása a legszorosabban összefügg reformmozgalmak elnyomatásával.« Azt mondja továbbá Norrenberg, »hogy kath. irodalomtörténetre szükségünk van, mert a keresztyénre nézve csak egy absolut igazság van, melynek közege a milliókat számláló egyház. Miután pedig a kath. történetbölcsészet a Krisztusban látja a világtörténet sarkpontját, ép azért a kath. tudománynak álláspontja a kosmotheologiai és világirodalmi", amint azt állítólag a kath. költőknek hosszú sora is bizonyítja. Ez alapon »a költészet semmi az egyház nélkük, »a költészet teremtő ereje csak a keresztyénségben van, a melyen kívül romlás és pusztulás létezik«, »a ker. költészet örökkévalócc, a miből természetesen következnék, hogy a pogány Homert a feledés leple takarja. A miért is szidja »az elkeseredett\ savanyíts reformátiói kortmelynek hittani vitái oly sokat ártottak a német poezisnek, s végül kijelenti, hogy „a protestantismus számára nincs a költészet történetében hely, mert x prot. kegyelemtan mellett nem állhat még sem a dráma, sem az epos A hol a kath. költőknek hosszú sorozatát (Dante, Petrarca, Tasso, Ariosto, Lope de Vega, Calderon, Corneille, Racine — tovább már nem mehetett !) ismerteti, szól Shakspererőlis, akinek hatholicismusát érdekes módon fedezi fel, a mi legvilágosabban tünteti föl a kath. jezsuita történetírás módszerét. Szerinte már kora ifjúságában megvilágította e költőt a kath. hit dicső vértanúinak glóriája, s aztán sorra vizsgálat ala veszi annak drámáit s ezeknek állítólagos protestánsellenes helyeit és alakjait. Ilyen helyek: a Velencei kalmárban »az ördög hivatkozhatik