Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-01-15 / 3. szám
ban is érezzük, arról gyakrabban győződhettünk és győződünk meg. Schlauch püspöknek a középkort Janssen nyomán magasztaló beszéde s újabb delegátiói szónoklata, továbbá a pápai jubileumnak s a Rómába való tömeges zarándokiásnak zaja és mámora, általában véve pedig a hazai klérusnak legújabb rátartós viselkedése kétségtelenül amellett tesznek bizonyságot, hogy a vatikánismus már nálunk is tenyész és fejlődik, s a kath. közegek épúgy sürgetik a tudománynak Janssen — Stöckel-féle átalakításait, jobban mondva: hamisításait, mint más kevésbé szabadelvű országokban. Janssen és Stöekeinek méltó társa — der 3. im Bunde — Norrenberg, a ki »Az irodalom általános története« München 1882—84. című 3 kötetes művében r a kathol. irodalmi vizsgálódásnak új korszakátu nyitja meg, hogy e téren is lehessen küzdeni v a modem hitetlenség": í , értsd: a protestantismus s általában a modern eszmevilág ellen. Fey berlini tanár Beyschlag »Deutsch-Evang. Blatteree című lapjának mult évfolyama utolsó füzetében hosszasabban ismerteti e művet és bő kivonatot hoz abból, a mely azt bizonyítja, hogy Janssen kezdeményezése óta vészteljes mesterségöket serényen folytatják az ultramontán tudósok a tudomány egyes ágaiban. A történetírásnak ugyanaz a módja jellemzi Norrenberg és Janssen művét, mert oly tények, a melyek tudatunk előtt közvetlenül bizonyosaknak, úgy szólván megdönthetetlennek tűnnek föl, ezen irodalomtörténész által elferdíttetnek vagy pedig szándékosan mellőztetnek, hogy »a hivő katkolikusoknakee kész anyagot nyújtson s őket a tudományos kutatással járó fáradtságtól megkímélje. Az ilyen eljárást lehetne Hunfalvyval »szellemi betyárságnak« nevezni, a mely a tisztességnek, a valódi tudománynak s az emberiség boldogítását elősegítő céljainak, végül pedig a történeti fejlődés szigorú logikájának egyenes megtagadását jelenti. Norrenberg művében Jtath. és keresztyén" továbbá „protestáns, hitetlen és pogány" azonos kifejezések. Különös előszeretettel mozog az egyes férfiak jellemzésénél a nemi kihágások s gorombaságok szennyében, a mi azt mutatja, hogy a kath. Íróknál ilyen dolgok helyettesítik a valódi tudományos alapot. így p o. beszél Schiller » vereshaj úee anyjáról, a »csúnya« ferrarai Renátáról, a veszélyes Bunsenről; különös ízlést árul el a reformátió századának jellemzésénél, a hol »Luther grobianismusátee, »rothadt gyümölcseit^, »az eszmék szemétdombjátee s más hasonló római ízetlenségeket fejteget. A modern irodalomról adott szemlében szól »a weimari idők szabad gondolkodóirólu, s azt mondja »hogy az oltár leendő szolgájának s a tisztaság és istenfélelem tanítójának nincsen szüksége Willand, Goethe, Heinse vagy Heine tanulmányozására. « íme ez a Cantu Caesar- és Janssenféle történetírásnak positiv gyümölcse! »Erről ismerték meg őket«, mondja az írás! Annál több gondot fordít »az egyház érdekeinek felfogása szempontjábólee a »vidám, istenfélőd középkorra. Azonban már a hohenstaufi II. Frigyesről, a modern állameszmének emez első hordozójáról azt mondja, hogy »megsemmísítette a középkort a maga absolutisticus hatalmával és intézkedéseivel^ »ki inkább saracenus volt, mint keresztyén.« Az albigensek elleni embertelen mészárlásokat, a melyeket a középkori szeretet vallása »ad majorem Dei gloriamee elkövetett, »a spanyol királyokraee hárítja, s e téren a tudós Hefele mellett Njppold szerint még Ranke is hibás felfogást mutat. Az esztelen középkori »boszorkánypöröket« pedig a csalhatatlan IX. Gergely, XXII. János s a fajtalan életű VIII. Incze pápák eme közös szerzeményét »esztelen prot. ráfogásnak« bélyegezte, mely boszorkányságról helyesen jegyzi meg legújabb egyháztörténeti művének I-ső kötetében Nippold tanár, hogy az »részint közvetve, részint közvetlenül a pápa feltétlen tekintélyének szüleménye.« Hogy Rómának eme klasszikus irodalomtörténésze kettős mértékkel mér, mutatják a »Divina contoediaec költőjéről szóló fejtegetései, Domanovszky legközelebb az Akadémiában kétségtelenül kimutatta, hogy Dante »Tractatus de monarchiacc című művében ama nézetének adott kifejezést, hogy az egyház csak a szellemi, a császár pedig a világi hatalom képviselője. Norrenberg erre nézve azt mondja: »Dante politikája nem volt tévedés nélküli, de mégis azt kell megjegyeznünk: ha ebben D. vétkezett, úgy hazája iránti határtalan szeretetből tette azt.ee Hogy pedig az ismeretes temporum ratione habita a római kúria részéről a római történetírásra is kiterjed, mutatja Hase Károlynak ama megjegyzése : »Dante nem volt ugyan titkos eretnek .... hanem az egyháznak elsőszülött költője, ki azonban iszonyú Ítéletet tartott a hierarchia romlott részei fölött, úgy hogy utóbbi legalább a purgatoriumba szerette volna átkozni a Divina comoediát, ha Olaszország nem istenítette volna költőjét s az egész világ oly glóriával nem vette volna körül, mely fölött a pápának nincsen hatalma. Mégis 1791-ig ki volt tiltva Rómából a Divina comoedia.ee Megvető hangon szól a bölcsészekről, a kik
