Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-05-13 / 20. szám

az a kifogás, hogy tanképesítés nélkül is elsajátíthatja s egész életen át cultiválhatja a pap a paedagogiai tudományokat és ismereteket, amint annyi sok egyházi jelesünk kitűnőség volt a nevelés-oktatásban tanítói oklevél nélkül. Igaz, a tanképesítés nem tesz képesebbé. Vagy igen: egyeseket nem tesz képesebbekké, de a fölös számú középszerű tehetségnek sarkantyút ád a tüzetesb tanulmányozásra, ismeretszerzésre, gyakorlásra. És a tanképesítő • oklevél teszi csak lehetővé a lelkésznek tanítói működését, szemben a régi gyakorlatot megszüntető 1868 : XXXVIII. tc. 133. §-ának lealkudhatlan követelményével ; már pedig ez a felsorolt döntő okok mellett azért is kívánatos, mert papjelöltjeinknek eddig a tanári pályán szintén nyitva állott ideiglenes vagy végleges foglalkozása is be van vágva a középiskolai törvény által, mely a nem okleveles tanárokat a gymnasiumból kizárja. Hosszúra nyúlt már cikkem. Csak még egyet legyen szabad érintenem. A tanképesítés mellett harcol azon anyagi képzés előnye is, mit az inductiv tanirányu modern paedagogia és methodika nyújt theologus Ujainknak, kik az inductiot egyéb szaktanulmányaikban elsajátítani és gyakorolni csak ritkán nvernek alkalo J mat; pedig inductiv gondolkodás nélkül manapság nem szerezhet a pap irányadó, vezető befolyást híveire. Ne kicsinyeljük a paedagogiai kurzusnak ezt a jó oldalát sem. És ne féltsük theologusainkat a túlterheltetéstől sem az iskolában, sem az életben, ha az inductiv gondolkodás minden nehézséget fölzáró kulcsát kezükbe adtuk. Eötvös Károly Lajos. Válasz Zsilinszky Mihály úrnak. Erős hajlamot éreztem ugyan magamban a »Prot. E. és Isk. lapnak« ápril 29-diki számában megjelent szerkesztőségi észrevételekre ellenészrevételeket tenni, de elégnek tartván álláspontom igazolására a mit mondottam, hallgatni akartam, gondolván, hogy a szerkesztőségi észrevételek, melyek érveimet meggyengíteni iparkodtak,' »valeant quantum valere possunt« ; különben is mindenki szabadon határozhatja el magát jobbra avagy balra, mert hiszen mindenki az o urának áll vagy esik aszerint, amint őt őszintén vagy hamisan szolgaija. De mivel a legutóbbi számban Zsilinszky M. úr is reílectál cikkemre, szabad legyen most már ni indakettőre megtenni észrevételeimet. Elsőben a szerkesztőség észrevételeiről szólok. A szerkesztőség azt mondja : »Igaz, hogy a tudományos téren való egyesülés elvben nem lehetetlen a protestantismus különböző árnyalatai között, de legyen meggyőződve cikkíró, hogy a gyakorlatban még nagyobb, mert konfesszionalis súrlódásokra vezetett volna.« Ezt én nem tagadtam, de olyat nem is gondolhattam, hogy a tudományban ellentétes vélemények ne fejlődhessenek és súrlódásra ne vezethessenek. Hiszen a tudományban éppen az ellentétes eszmék harca az az angyal, mely a Bethesda tavát fölzavarja, a szellemi életet tespedéséből fölrázza, s a lelkeknek új életet ád! De abból, hogy a tudósok versengenek egymással, nem következik, hogy a nagy közönség is harcra keljen. Azért, hogy egy pár sas a levegőben viaskodik, nem fog a sasoknak egész serege két táborra szakadva viaskodni egymással. A tudományos műnek értéke önmagában van, s annak becsét sem a személy, a ki irta, sem a felekezet, amelyhez az író tartozik, nem emeli és nem csökkenti. Egyenlő érdeklődéssel olvassuk s szellemi élvezetet találunk Renan, Strauss, Hausrath, Flammarion stb. munkáiban és tanulunk belőlök anélkül, hogy kérdeznők, van-e már nagy neve a szerzőnek, vagy melyik felekezethez tartozik ? A tudománynak nincs felekezete. A szerkesztőségnek a két következő pontra u. m. a »népies irodalomra és az alakulás elhalasztására« vonatkozó észrevétele egy és ugyanaz. Az egyikre azt mondja: »túlhaladott álláspont«, a másikra, hogy ez »eső után köpenyeg-féle mentőszer«. Az én feleletem is egy a kettőre, vagy legalább egyik a másikból foly. Az alakuló gyűlést bezáró, s a végrehajtó kis választmány kinevezését megelőző elnöki enuniciatio azt mondotta, (a szavakra nem emlékszem) hogy : a debreceniek óhajtásának is eleget kívánunk tenni, a mennyiben még most csak a végrehajtó kis választmány alakíttatik meg, a végleges szervezkedés későbbre marad. Ismételve kijelentem, hogy e szavakra nem emlékezem. Kerestem a szavakat e lapban, de a tudósító jónak látta a gyűlés lefolyásáról írt cikkéből ezeket kifelejteni. De bár mi szavakat használt is O exellentiája, annyi bizonyos, hogy szavaiból kitűnt a jó akarat, s a hajlandóság a debreceniek kívánságának eleget tenni. S hogy ezt nemcsak én értettem így, hanem a debreceniek is, bizonyítja a debreceni egyházkerületi gyűlés határozatának második pontja, mely azt mondja: óhajtja, t. i. a kendet hogy ezen nyilatkozata a Magy. Prot. írod. Társaság végleges szervezése alkalmával kellő figyelemben részesüljön. Ha hát a végleges szervezés ezután következik, amelyre első cikkemben utaltam, akkor ez nem meghaladott álláspont. A végleges szervezkedés alkalmával pedig kimondhatja a közgyűlés, hogy csak a népies .irodalom művelését tűzi ki céljául. Mert ugyanannak a testületnek, a mely valamit határozott, jogában áll azt megsemmisíteni és uj határozatot hozni. Továbbá herostratusi dicsőséget emleget a szerkesztőség. Ha egy ténynek veszedelmes következése felől valaki meg van győződve és annak létrejövetelét nem mozdítja elő : Herostratus dicsőségét szerzette-e meg ez által magának ? A szerkesztőségnek eme megjegyzésében : »a népies erkölcsi irodalmat mi sem oly felekezetileg jellegzett, sem oly színtelen valaminek nem szeretnők, minőt cikkíró tervez,« ellenmondás van, mert ha felekezetileg jellegzett, akkor nem színtelen, ha pedig színtelen akkor nem jellegzett. Ilyet én nem kívántam. Erről, egyébként, alább többet. Áttérek most már Zs. M.-nak cikkére. Azt mondja t. cikkíró, hogy meg volt lepetve ama cikk által, mely nevem alatt megjelent. Én is meg vagyok lepetve cikkének második pontja által, melyben azt mondja, hogy ^gondolataim vezérfonalát, aggodalmaimnak okát, indítványomnak céljátcc nem bírta megtalálni. Az könnyen megesik, hogy. gondolatainknak a legjobban