Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-05-13 / 20. szám

uton-utfélen infestáló félreértésekből azt magyarázza utóbb ki, hogy neki a pap »eUensége«, s ez a balhiedelem elidegenedést szül, gyakran nemcsak a hivatalfőnöktől, de az általa képviselt egyháztól is. Mig ha a pap szaktudományával irányozza a tanító működését, és ez iránt a laikus iskolaszékben rokonszenvet, elismerést ébreszt: a tanító lépten-nyomon okul, nemesedik, és hálás ragaszkodásra indíttatik főnöke s iskolafenntartó egyháza iránt. Es a pap nemcsak iskolaszéki elnök, hanem iskolavizsgáló körlelkész (tanfelügyelő), tanácsbiró, esperes is. Amint hiábavaló a kir. tanfelügyelőnek minden hivatali tekintélye, ha paed. képzettsége nem áll magas színvonalon, és módszerének közvetlen varázsa nem imponál a tanítónak, úgy a nagytiszteletű urak tekintélyének súlya is fölbillen, ha a mérleg másik serpenyőjében nyomatékosabb a tanító szakértelme, paedagogiai műveltsége, módszertani jártassága. A lelekezeti iskoláknak erős versenyt kell állaniok a más jellegű népoktatási intézetekkel: a concurrentia sikerének egyik legfőbb feltétele a vezető és felügyelő egyházi férfiak modern tanképesítettsége, ami nélkül nehéz ma már boldogulni. Bizony szükséges, hogy lelkészeink képzett tanítókul ismertessenek, tiszteltessenek. Igen sok esetben pedig épen nélkülözhetlen. A belmisszió pium desiderium a papok tanképesítése nélkül. Nagy városnak kis gyülekezetébe nem lehet sem papot, sem tanítót állítani, mert megosztott csekély fizetésükből tisztességesen nem élhetnek meg. Csatoljuk a tanító javadalmát a lelkészéhez: ügyes, ambitiosus, tanképesített fiatal lelkészünk tisztességesen representálhatja a társadalomban is egyházát, és a mi lő, taníthat oly sikerrel, mely tekintélyt szerez úgy neki mint egyházának; mert az természetes, hogy a tanképesitett lelkész jobb iskolát vezethet, mint a tanképesítő ismereteire támaszkodó többi tanító. Másik ága a papok belmissziójának a körlelkészkedés oly nagy területeken, melyek szétszórtan sok hívet számlálnak, de egyházat, főleg pedig kicsinveiknek iskolát j épen a lakhelyek nagy távolsága miatt nem alapíthatnak. Hivatott körlelkész nélkül az ily szétszórtan, idegen felekezetek és nemzetiségek közé ékelten lakó hívek hűtlenekké lesznek egyházukhoz is, magyarságukhoz is. Sokat tehet a jól képesített buzgó körlelkész szétszórt hívei lelkének, hitének, nvelvének megmentésére; de százszor többet, szinte mindent azok belső templomának bedönthetlen szilárd fölépítésére, akiké Krisztus urunk Ítélete szerint a mennyek országa. A körlelkész legelőbb hivatását épen a kicsiny híveknek egyházuk, vallásuk és nemzetük számára megmentésében : az iskolavezetésben ismerem íöl. Van még egy, tán a legfontosabb ok, mely a papok tanképesítését javallja. A tiszántúli kerület kivételével többé-kevésbbé egész református egyházunkat ismerem : mindenütt fölös számmal találtam oly egyházakat, melyek roskadoznak fenntartásuk anyagi súlya alatt. Elszegényedtek vagy megfogytak a hívek; az egyház eddigi jövedelemforrásai bedugultak vagy felényire apadtak, az egyházi kiadások, a lelkészi és tanítói fizetések pedig (főleg a népoktatási törvény nyomása alatt ez utóbbiak) emeltettek. A lukma, a kepe nem érték ma már, összezsugorodott, szemétté lett: sem a nép nem tud élni, sem papja, tanítója. Versenyeznek a nyomorúságban : de azért hála Istennek — egyetlen egyház sem akar magának sírt ásni, tengvelengve is küzd a létért. Fájdalom, évről-évre kevesebb sikerrel és kilátással. Százakra megy a pusztuló egyházak száma, főleg oly falvakban, melyek nem is egy egyházat, hanem kettőt, néhol hármat tartanak fenn. Sokszor elszorult a szívem, látva a rongyos iskola éhező tanítóját, és hallva a tiszteletes úr keserves panaszait ; a szegény hívek már panaszkodni sem tudtak, csak szemrehányókig néztek balgatagul rám, mikor az iskola fogyatkozásait felsoroltam előttük. Ugyan kérem: nem lehetne ezeket a pusztuló egyházakat és már elpusztult iskolákat megmenteni, ha pap és tanító egy személy volna? Erdélyben a református egyházak felénél elkelne ez a bölcs gazdálkodás; nemcsak az egyház hivatalnokát juttatná jobb anyagi és tisztesb erkölcsi helyzetbe, de az egyházat és iskoláját is felvirágoztatná. Szent meggyőződésem, hogy egyházi és iskolai életünk egész vonalán áldást termene a papok tanképesítése. Miért késünk hát a jó mag elvetésével? Az számba sem vehető ellenvetés, hogy a papnak derogál a tanítóképesítés: nem derogált ez legjelesbjeinknek, mikor egytőlegyig kimentek akademika rektóriára, ami akkor a preparandiát, a tanképesítést pótolta; pedig azóta a tanítói állás tekintélye igen nagyon emelkedett. Plausibilisabb az az érvelés, mely a theol. tudománynak egész stúdiumot, minden időt igénylése folytán nem lát módot a paedagogia tüzetes tanulmányozására; de ez is összezsugorodik, ha meggondoljuk, hogy a paedagogikumok nem idegen, sőt rokontanulmányok a theologiával, és hogy 8 gymn. meg 4 theol. tanfolyam alaki képzése a neveléstani ismeretek megszerzésének nehezségeit és »időrablásátcc szinte teljesen eloszlatja. Legjelentékenyebb