Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-04-22 / 17. szám
egy Tóth Ferenc, Révész Imre, Fabó András, Eötvös Lajos, Balogh Ferenc, Haán Lajos, Rácz Károly Zsilinszky Mihály és Warga Lajosnak e tárgyban irott alapvető munkáit olvassuk, sőt örömmel üdvözöljük még a kisebb művek szerzőit is : Pálfi Józsefet, Farkas Józsefet, mert tudjuk, érezzük, hogv mindegyik régi hiányon akar segíteni, régi idők mulasztásait igyekezik helyre hozni. Ámde ha örömmel üdvözlünk is minden jóravaló igyekezetet e téren, nem kevés aggodalom kél lelkünkben ha, olyan munkát olvasunk, mint a milyen — a különben jónevű tankönyvíró — Batizfalvi tanár szóban forgó könyve, mely a „protestáns egyházu cím alatt a saját felekezete történetét különösen előtérbe helyezi, a többieknek alig jut egy kis hely benne. Es éppen azért tesszük meg rá kimerítően észrevételeinket, hogy szerzőnek »a protestáns egyház történeté«-ről adott előadási módszerét helytelenítsük, azt a kellő értékére redukáljuk, mert szerzője azt a tanidó ifjuság kezébe kívánja adni, sőt nyíltan be is vallja, hogy művét azok számára irta, mely mint látni fogjuk, céljának éppen nem felel meg. Jó tankönyvet, különösen jó egyháztörténeti tankönyvet irni, nem könynyű dolog. Mindent felöleljen, mindent megemlítsen, de azért még is rövid legyen; világos, érthető, könynyen áttekinthető legyen ; egyoldalú, elfogult, a viszonyokat és körülményeket figyelembe nem vevő ne legyen; mindenek felett pedig igazságosságra, pártatlanságra és bizonyos eszmei, erkölcsi magasságra törekedjék, s ezek mellett megengedhet magának anynyit, sőt nyíltan bevallott célja is lehet, hogy egyháza szeretetének érzetét akarja felébreszteni a tanulókban, de nem úgy, hogy ama szeretet felébresztésével a más vallásuakat gyűlölni tanítsa. Mert nincs csúnyább dolog, mint a szűkkeblű felekezetesség, s éppen azért egy ilyen tankönyvnél, mely ifjak kezébe van szánva, nem is ildomos dolog a saját felekezetünk előtérbe helyezése ; azt minduntalan, mint „igaz egyházat1 emlegetni s a másik protestáns egyházról, mely balsorsban, szenvedésben a miénkkel együtt küzdött, csak úgy félvállról beszélni, s ott és akkor mélyen hallgatni, mikor ama másik nagyobb hithűséget, szilárdabb meggyőződést mutat fel, nem is említve azt, hogy a római katholikus egyházat csaknem gyűlölni tanítja. Előre is megjegyezhetjük tehát, hogy a tisztelt szerző az ágostai hitvallást tartja igaz vallásnak, s ez a gondolkodás módja húzódik végig könyvének első sorától az utolsóig, mely azt a kínos benyomást teszi az emberre, hogy a történeti igazság helyett a szűkkeblű felekezetességet kénytelen érezni minden lépten nyomon, m$ly egy tankönyvben éppen nem engedhető meg. Ennek constatálása után, áttérek a mű részletes ismertetésére. A jó tankönyv fő kellékének említém az áttekinthetőséget és világosságot, s ezek mindegyikének hiányát kénytelen érezni az ember szerző művében. Sem bevezetéstsem felosztást nem ad. Minden bevezetés, előkészítés nélkül egyszerre »a reformáció gyors elterjedésének okai Magyarországban« címről ír, haladván a régi megszokott ösvényen : „erdélyi szászok behozták Luther könyveit, s igy terjedt el a reformációHolott a magyarországi reformáció okait előbb s mélyebben kell keresni, s ha figyelmesen vizsgálódik szerző, megtalálja azon okoknak kezdő szálait már az ország vezéreinek korában, László, Kálmán királyok törvényeiben, Hunyadi Mátyás ismeretes nyilatkozatában, a tanulni mindig szerető magyar nép józan okosságában, különösen pedig a hitélet alásülyedésében, az általános megújhodási vágyban, az alsó papság tudatlanságában és erkölcstelenségében, a főpapoknak világi hatalomra vágyó törekvéseiben, fényűzésében s több effélében, különösen pedig abban, hogy a reformátorok édes nemzeti nyelvünkön hirdették a vallás-erkölcsi örök igazságokat, a miről idáig szó sem volt. Ha ily mélyebb okait keresi a tisztelt szerző a reformációnak, úgy nem esik abba a kényszer helyzetbe, ha csak szándékosan nem teszi, hogy már munkája legelső sorát Lutherrel kelljen kezdenie (igaz hogy az utolsó sor is e nagy férfiú szavaival van végezve), s a reformációt mint valami külföldről importált jótékony eszmét tüntetnie fel, hanem megtalálta volna emez útvesztő helyett az okozati összefüggést abban, hogy a szabad szó és szabad gondolat, mindig kiváló tulajdona volt a magyarnak. Igv azután kénytelen érezni a figyelmes olvasó az alap, a fundamentum hiányát, s úgy van hangolva az ember, már az első benyomások alatt, hogy egy lényeges rész hibázik a munkából, s rendszertelensége mindjárt szembetűnik, mert nem beszél szerző egy szót sem műve felosztásáról. S mivel nem jelöli meg azon irányelveket sem, a melyek szerint még is felosztotta munkáját, önkényt nyilvánvalóvá lesz előttünk, hogy nem tudott, avagy nem akart munkájában szerző világosságra áttekinthetőségre törekedni, s ez nagyon lényeges hiba egy tankönyvben. De igazságtalanok lennénk, ha ki nem nyilatkoztatnánk, hogy igyekezett szerző munkájának legalaob külső alakját érthetővé tenni, s az egyház történetét két fő rész alatt tárgyalja u. m. i) az egyház külső 2) az egyház belső története, ámde ez is csak látszat kedvéért van, s igen sokszor ismétlésekbe sodorja (21, 27, 31, 44, 95. stb. lapok) szerzőt. Felosztja ugyan munkáját is a tartalomban négy időszakra, de idejének meghatározásában, jellemzésük indokolásában sem valami szerencsés a szerző; mert nem értjük miért vette fel az első időszak határául az 1600. évet, melyet a reformáció elterjedése korának nevez, mikor avval sem valamely nevezetes esemény, sem semmiféle, történeti emlék összeköttetésben nincs, sőt még a reformáció elterjedésének kora sincs befejezve, mert valaminek a betetőzéséről, bevégzéséről csak akkor lehet észszerűen beszélni, mikor kész már az egész épület s csupán az van hátra, hogy hasonlattal éljek, hogy az alkotmány elkészülését hirdető csillag reá feltétessék. A reformáció terjedésének megszilárdulását, bevégzését, betetőzését láthatjuk az 1606-diki bécsi békében, illetőleg annak az 1608-diki országgyűlés első törvény cikkébe való felvetetésében, megerősítésében, és éppen ezért az első korszak nem mint szerző teszi 1600-a!, hanem 1608-at záródik be. A történeti művek felosztásában arra kell különös gondjának lenni az irónak, hogy néhány szóval jellemezze az egész kort, melyet felölel; szerző a második időszakot úgy nevezi el: »A magyar protestáns egyház küzdelme a létért 1600—1711« holott tudjuk, hogy nem csak küzdöttek, hanem szenvedtek is e korban, azért bátran nevezhetjük és jellemezhetjük eme régi elnevezéssel: »küzdve szenvedő korszak 1608 — 17rr.cc A harmadik korszakot szerző »a magyarhoni protestáns egyházak törvényen kívüli állapota 1711 — 179OCC korának nevezi, mely szinte nem fejezi ki híven ama kort, mert bár igaz, hogy hiába hivatkoztak a törvényre sérelmeik orvoslásáért, de a törvényen kívüliség azt is teszi, hogy velük mit sem törődtek, tehettek a mit akartak, éppen azért ezen kort is megszoktuk a régi nevén : „néma szenvedések korá"nak nevezni. Tankönyvnél múlhatatlan kelléknek tartjuk az ilyen felosztásokat, még pedig nem úgy mint szerző teszi, csupán a tartalomban, hanem röviden okadatolva mind-