Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1888-04-22 / 17. szám
járt a bevezetés után, mert ez képezi az alapot, melyen az egész munka felépül. Hisz régi igazság: „qui bene distinguit, bene docet." Ingatag tehát az alap, melyből kiindul a szerző ; de hát ahhoz mit szóljunk, a mily rendszertelenség vonul végig egész munkáján? De nem; van egy bevallott iránya, rendszere: a szűkkeblű, rút felekezetesség ápolása, megkedveltetése. Ám szeresse mindenki vallását, egyházát, ez főkötelessége"; de tanulja meg tiszteletben tartani és becsülni a mások vallásos meggyőződését is. Mit szóljunk azért, mikor sokat hányatott édes hazánknak és nemzetünknek olyan gyászos emlékű napjáról, mint a milyen a mohácsi vész volt, azt írja szerző, hogy »az isteni gondviselés azt is nemzetünk javára tudta fordítani, mert ezáltal jobban terjedt a reformáció. (6. 1.). Bizony sajátságos gondolkodás módra mutat, és nagy szegénység oly rendkívüli szellemi mozgalmat, mely fent és alant egyaránt hódított, ilyen szomorú eseménynyel kapcsolatba hozni. Hát arra mit szóljunk, hogy egyszerűen átveszi régi íróktól azt, hogy »a reformációnak terjedésére hazánkban kedvező körülmény volt már az is, hogy a mohácsi ütközetben két érsek és öt püspök elesett« (7. 1.), melyet bizonyára nem cselekszik, ha tudja — tudnia kellene — hogy Zápolya János Szálkán László helyébe Yárdai Palt tette esztergomi érsekké, Frangepán Ferencet Tomori Pál helyébe kalocsai érsekké, Statiliusz Jánost erdélyi püspökké, s a két elsőt Ferdinánd is megerősítvén, Szakiházi Tamást egri püspökké nevezte ki. Szerző a polgár háborúkat is úgy tünteti fel, s az ország kétfelé szákadását is úgy nézi, mint a melyek ,,kedvező körűiményekiil szolgáltak a reformáció terjesztésére." Már kérem ilyen tudományt káros és veszélyes dolog az ifjúságnak tanítani. Majd ha ezeket tanulják a Hurbánok és Hodzsák fiai, mind kész pánszláv agitátorok lesznek, mert hiszen szerző a polgár vért sem fájlalja, mert »az a reformáció javára valt« s ha ilyen szellemet szív magába az ifjúság, hogy ne igyekezne nemzete hőse lenni az a tót diák, aki a nagy Szlávia imádása mellett még evangelikus is marad! Nem uram ; nem hiszem, hogy ön kész akarva az ilyen szellemet fejleszteni akarná, azért sokkal helyesebben cselekszik, ha úgy jellemzi a polgár háborúk kezdetét, hogy »a lutheránusok ellen hozott törvényeket szigorúan végre hajtani, egyik félnek sem volt tanácsos«, s ide igenis illett volna azt a jelzőt használni, a mit a kálvinistákra fog1 ), hogy a politikai eszélyesség tanácsolta azoknak végre nem hajtását. A polgár háborúkról levén szó, itt említem meg, hogy szerző a Bocskai, Bethlen, Rákóczi-féle szabadság háborúkat minden indokolás nélkül sorolja fel, s azt a gondolatot ébreszti előadása az emberben, a mit különben is szemükre vetnek a protestánsoknak, hogy vallásuk szabadságát vérrel csikarták ki. Azt írja egy helytt (39 1.): »Bethlen Gábor Erdélybe tört«, másutt »Bethlen Gábor 18 ezernyi sereggel betört Magyarországba^ tehát mint rabló ment pusztítani saját hazájába. Pedig mily alkalomazerűen felsorolhatta volna ennek az ellenkezőjét. El kellett volna mondania, hogy Bocskai István egyike volt már abban a korban ama keveseknek, akik Magyarország jövőjét egyedül az osztrák házzal való kölcsönös szövetségben látta biztosítottnak. Vájjon miért fogott hát fegyvert kérdjük önkénytelenül? Egyedül a vallásszabadságért? Szerző szerint úgy látszik igen, pedig ') Azt álltíván róluk, hogy „a helvéthitvallásnak sokáig ágostai hitvallásuaknak mondták magukat"' (29. 1.) tudnia kellene, hogy Bocskai még akkor is, mikor Barbianö hadai szent-jobbi várát elfoglalták, arra kérte őt, hogy ügyét rendes hazai törvények előtt tárgyaltassa ; addig ő maga, személye biztosítása végett Solyomkő várába zárkózik, s mivel Barbianó felelet helyett sereggel indult Bocskai ellen: kénytelen volt Bocskai István is fegyverrel verni vissza a fegyveres támadást. Es jó öreg Rákóczy György szelleme, hazaszeretete is tiltakozik itt a történelem ítélő széke előtt általam az olyan históriai előadás, ellen, a minőben szerző szerepelteti; mert ha úgy volna, mint ő állítja, akkor kénytelenek volnánk azt mondani, hogy a vallás szabadsága csak ürügy volt a fegyver fogásra. Pedig jól tudjuk, hogy a hazai, szabadságát szerető, nemes fejedelem elsőben tiszteletteljesen megkereste Ferdinándot, és kérte őt, hogy ne engedné a protestánsok számos templomait elszedetni. Hivatkozott arra, hogy ezek, és ezekhez hasonló cselekedetek által megsértetik a Bocskaival kötött béke, vielynek megtartása fölött néki, mint a megnevezett fejedelem utódának őrködnie kell, s kimutatta, hogy a vallás gyakorlat háborgatásával a közbéke háborittatik meg stb. Bizony jó lett volna ilyen megokolással tárgyalni azokat a vallás háborúkat. Nagyon könynyü dolog különben is mindegyik vallásügyi béke előzményeiről a szabadság háborúk jogosultságát kimutatni. A minthogy nincs is ma már ember, ha csak nem olyan elfogult mint szerző, aki Bocskai, Bethlen, Rákóczy szabadság háborúit csupán vallás háborúknak minősítené; míg szerző még is a vallást helyezi mindegyiknél előtérbe, s egész tárgyalási módszere azon meggyőződésre juttatja az embert, hogy a vallás szabadság volt mindegyiknek fő indító okozója, holott a dolog megfordítva áll s abban leli magyarázatát, hogy a polgári szabadság védői mind magyarok s legnagyobb j részben protestánsok levén, polgári szabadságukat öszszekötötték nagyon helyesen, a vallás szabadsággal. Érzi ezt szerző is, különösen mikor az utolsó Rákóczy felkelését tárgyalja; de úgy látszik szándékosan állítja előtérbe a vallást a haza szabadságának, pedig ha tárgya iránt nem lenne olyan elfogult, megfordítva kellene cselekednie, mert (mint gróf Cziráky mondá) először mindenki magyar hazafinak születik, s csak azután lesz katholikus vagy protestáns. Szerző felekezeti szűkkeblüségének per excelentiam illustralásául elég, ha művének 56—60. lapjait a 64—65. lapokkal párhuzamba tesszük. Az előbbieken a protestáns papok idézéséről, a delegatum judiciumról, az utóbbiakon pedig az eperjesi vértörvényszékről van szó. Tudjuk, hogy lázadás ürügye alatt, a Wesselényi összeesküvésben való részesség vádolásával 700-nál több protestáns lelkészt, tanárt és tanítót idéztek meg, és jóllehet ártatlanságukat kétségbe vonni nem lehetett, mégis elítéltettek ; s csakis azon feltétel alatt adtak nékik kegyelmet, hogyha vagy a római katholika hitre térnek vagy önkényt száműzetésbe mennek, vagy hivatalukról lemondanak. S mi történt? A megidézettek nagy része megmaradt hite és vallása mellett. Ezután különféle börtönökben majd egy évig kimondhatatlanul szenvedtek, úgy hogy, közülök igen sokan örömestebb választották volna a halált. Komáromban húszan voltak elzárva, ebből 19 ág. hitv. ev. kik közül 17 megunva a szenvedést áttért a róm. kath. egyház kebelébe. Majd végre mint utolsó rabszolgák pénzért eladattak, hideg tél idején mezítláb a nápolyi gályákra hajtattak, ott evező lapátokhoz bilin— cseltettek, s kínjaikat, fájdalmaikat leirni sem lehet. Szerző mindezt lényegében elmondja, de nem említi fel a reformátusok állhatatosságát, mit sem szól a 17 komá-