Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-04 / 10. szám

ő soraikból kerül ki. Az egyházi kormányzatot tehát teljesen kezeikben tartják, s jó részben ezért oly gyűlöltek a világi papság előtt. Egyedül a bazilita főpapok érintkeznek a kormánynyal, melynek feltétlen szolgái, nemcsak azért mert valóságos államegyházat adminisztrálnak, hanem azért is, mert ellenkező esetben ki vannak téve a már gyakran rebesgetett esélynek, hogy az államkormány rá teszi a kezét roppant vagyonukra. A tavaly elhunyt Katkov, hírneves moszkvai journalista, ki II. Sándor cár alatt a pánszláv cári politikát trombitálta világgá, lapjában, a Moszkovszkija Vjedomoszti-ban, gyakran szóbahozta a zárdák eltörlését, s vagyonuknak nevelési célokra való lefoglalását. O azonban e részben csak a mumus szerepét játszotta, Jules Simon ama szellemes mondása értelmében: »il faut á tout gouvernement un spectre et une fanfaré : le spectre lui est aussi utile pour ramener les hésitants, que la fanfaré pour exalter les fidéles.« A kormánynak ugyanis nincs komoly szándéka a fekete papság ellen és pedig két okból. Először azért, mert vagyonuk nagy része ingóság. Ha valamelyik kolostor archimandritájának (apát) fekvő birtokot ajánlanak, kenetes hangon mondja : jobb szeretnék ugyanannyi értékű drágakövet, mert azt könynyebb kiosztani a szegények közt. Tényleg azonban úgy all a dolog, hogy az orosz barátok soha egy kopeket sem adnak a szegényeknek. Hanem igenis okultak a maguk kárán. Nagy Péter, Erzsébet és II. Katalin nagy érvágást ejtettek fekvő birtokaikon. Attól tartanak, hogy ez ismétlődhetik. A földbirtok nem mozdul, arra kezet lehet tenni; ellenben a drágakő lenge jószág, s a barátok, mihelyt neszét vennék az elkobzásnak, bizonyára eltennék láb alól a rajok bizott ingó-kincseket. Ez az egyik ok, a miért a kormány nem tartja célravezetőnek a zárda-vagyon elkobzását. A másik ok más természetű. Nemcsak Grenville C. Murray, ki mint idegen csak hallom-iuondom után beszél az orosz belallapotokról, de Tikhomirov is (La Russie politique et sociale. Paris, 1886. p. 174.), ki született orosz, erős gondolkodó s kitűnő megfigyelő tehetség: nyíltan azzal vádolja a fekete papságot, hogy a politikai fanatizmust terjeszti és gyalázatos rendőri kémkedést űz a kormány szolgálatában. »A pópa — úgymond — olykor kényszerítve van arra, hogy jelentést tegyen a rendőrségnek arról, a mit neki meggyóntak. Ez a föladás kötelező, abban az esetben, ha a pópa úgy véli, hogy a bűnös nem mondott le vétkes szándékáról.« Az egyháziak kiátkozással sújtják a cár ellenségeit, s imájukba szövik, hogy: »irtsd ki uram a bősz ellenségeket, kik összeesküvéseket koholnak.« Oroszországban az egyház és az állam mintegy összenőtt egymással, s épen azért jobban mint bárhol, egymásra van utalva. Az Európában példátlan orosz állami és egyházi egységnek amaz érdekközösség az alapja. S a meddig a fekete papság eltörlése be nem következik, bizonyos, hogy a Szent-Oroszországban, a Szvétája Russy-ban az állam és egyház szoros uniója nem forog veszedelemben. Ha már most tudjuk, hogy nagy autokraták, mint V. Károly, II. Fülöp, XIV. Lajos, mi mindent áldoztak ily egység eléréseért, mely valóban kiszámíthatlanul fokozza az állani erejét: természetesnek találjuk, hogy a cári politika dédelgeti a fekete papság intézményét, melyben saját nagy hatalmának legbiztosabb, ez idő szerint pótolhatatlan támaszát látja. Ballagi Aladár. KÖNYVISMERTETÉS. Kalászat Ballag i Gézának „ A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig" című müvéből. A mint már lapunk legközelebbi számában jeleztük, egy rendkívül érdekes, nagy gonddal és tudományos apparatussal összeállított s minden tekintetben figyelemre méltó terjedelmes monografia hagyta el a napokban a sajtót. A munka érdemleges méltatása s szakszerű ismertetése és bírálata nem lehet a mi feladatunk, már csak azért sem, mert a mű tartalmának túlnyomóan nagy része a politikai irodalommal foglalkozik s ügyet csak ott s annyiban vett az egyházi viszonyokra és egyházi körből kikerült röpiratokra, a hol és a mennyiben ezek egyenesen belejátszanak a politikába s egyszersmind világot vetnek a rajzolt kor küzdelmeire, törekvéseire és egész irányzatára. De azzal mégis kedves kötelességet vélünk teljesíteni, ha a becses munkából minket is közelebbről érdeklő néhány szemelvényt mutatunk be t. olvasóinknak, hogy ez által míg egyfelől felhívni kívánjuk reá szíves figyelmüket, másfelől meg elismerésünknek adjunk kifejezést a szerző bámulatra méltó szorgalma s kiváló írói egyénisége iránt. * * * Miután a cenzúra, illetőleg a sajtórendszabályok és a politikai irodalom fejlődése között szoros összefüggés van — a mint ezt szerző az előszóban bővebben kifejti — azért a cenzúra történetének is adja vázlatát s itt emlékezik meg a protestáns egyház körében gyakorlott cenzúráról is. Álljon itt ez érdekes ismertetés: .oAz 1620-ban tartott besztercei országgyűlés hozott egy végzést a sajtóra vonatkozólag, mely szerint minden, bármely hitfelekezethez tartozó pap, javadalmai vesztésével és száműzetéssel fenyegettetik, ha szóval, vagy Írásban a törvényesnek nyilvánított három hitvallás valamelyikét^ gyalázza, vagy hitfelekezetet hitfelekezet ellen lázít. Úgyde emez országgyűlés határozatait csak az ezen országgyűlésen királylyá kiáltott Bethlen Gábor erősítette meg, II. Ferdinánd ellenben semmiseknek nyilvánította. A besztercei végzésre az adott okot, hogy egyrészről a nagyszombati és a pozsonyi kath. nyomdák, másrészről a protestánsok nyomdái egymásután bocsátották világgá ama polemikus műveket, melyek csak a vallási gyűlöletet szították anélkül, hogy a két felekezet közt felmerült s mind élesebbé vált érdekellentét kiegyenlítésére tettek volna valamit. A katholikus írók a velők egy valláson levő király oltalma alá helyezték magokat s készséggel elfogadták a király által önkényüleg életbe léptetett cenzúrát és szabadalmi rendszert. Ezek az intézmények a fejedelem kezében védelmet nyújtottak a katholicismusnak nemcsak a protestánsok támadásai ellen, hanem a saját kebelében előforduló esetleges széthúzó irányzatok ellen is.