Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-04 / 10. szám

A protestánsok ellenben — a mi igen természetes — nem bízhatták sorsukat a velők ellenséges viszonyban álló fejedelem önkényére; hanem a cenzúra életbeléptetésével önmaguk gondoskodtak saját védelmökről. Különös jelenség, hogy ép az az egyház, melynek sarkelve az egyéni szabadság s mely ennek az elvnek akár a koronás, akár a tiarásfejedelem altal való korlátozása ellen mindenkor fennen és erélyesen tiltakozott, hogy ez az egyház a saját kebelében nem tűrte a szabad vélemény-nyilvánitást. Ez a tény paradoxonnak látszik első pillanatra, holott megszűnik az lenni, ha elgondoljuk, hogy a prot. egyház akkor, a mikor még sokkal fiatalabb és fejletlenebb volt, semhogy a legcsekélyebb ellenséges támadás is befolyással, még pedig hátrányos befolyással ne lett volna jövendő fejlődésére, mindent kénytelen volt megragadni, a mivel lételét biztosíthatni vélte s így a római kúria találmányát: a cenzúrát is elfogadta csupán azért, mert ez által hitte elejét vehetni a saját kebléből származható támadásoknak. Az egyházi cenzúra nyomai a protestánsoknál már a XVI. században és a XVII. század első felében föl— lelhetők. Az utólagos cenzúra ebben az időben már a kánonok alapján gyakoroltatott. A Zoványi-féle kánonkönyv 88. pontjaban ugyanis kimondatik, hogy a gúnyiratok szerzője a nyelvvel vétkezők büntetési súlya ala esik (poena emendandae linguae). Az előleges cenzúra azonban a XVI. században s a XVII. legelején még csak annyiból állott, hogy a prot. tudós püspökök, profeszorok approbatioval lattak el egy-két könyvet s ezen approbatio altal a tudatlanabbakra nézve az jelentetett ki, hogy az illető iró műve a prot. vallástételek ellen semmit nem tartalmaz s ígv bárki által jó lélekkel olvasható. Alvinczi Péter pl. 1609-ben egy levelében azt irja, hogy „Pázmány Péter ellen írtam egy könyvecskét Szenior uram ő kegyelme cenzúrája után, mostan nyomtatják Debrecenben.« Erdélyben pedig a gyulafehárvári főiskola kötelékébe tartozó egyének műveinek cenzurajaval a nevezett főiskola tanárait bizta meg Bethlen Gábor, a főiskolai törvényekben elrendelvén, hogy »semmi oly irás, akár nagy, akár kicsiny ki ne nyomattassék, a mely előbb az összes tanároknak mindnyájoknak bírálata alá nem volt vettetve«, egyszersmind meghagyván a főiskolai nyomdásznak, hogy »semmit ki ne nyomtasson, a mi a tanács bírálatit ki nem állotta.« Megjegyzendő, hogy a gyulafehérvári tanári kar a könyvek vizsgálatára vonatkozó kiváltságát, tudtunkkal, még akkor is élvezte, a midőn már a cenzúrát az egyházkerületek vették kezökbe. Később egyes városi magisztrátusok és prédikátorok gyakoroltak tényleg az előleges cenzúrát a nélkül, hogy erre akár a kormány, akár az állam és egyházi törvényhozás altal felhatalmazásuk lett volna. Debrecen városa pl. Fodotik Menyhért typografussál 1633-ban szerződést kötött, melynek utolsó, vagyis 5. pontja így hangzik : »Semminemű újítást a könyvek kibocsátásában,sem valami hiábavaló pasquillust, de kiváltképen theologiát a város becsületes prédikátorai és a becsületes tanács hire nélkül ne merészeljen.« S az érdemes magisztrátus ezt a szerződést ugyancsak komolyan vette, a mit mutat a többi közt az a történeti tény, mely a debreceni egyházmegye jegyzőkönyvében van megörökítve, hogy t. i. Töltési Jstván nyomdászt a főbiró tömlöcbe vettette, mivel Pósaházi Jánosnak Coccejus és Cartesius ellen irott műveit engedély nékül ki merte nyomatni. Az előleges cenzúra, mint törvényes intézmény a szathmár-németii zsinat által honosíttatott meg a ref. egyház kebelében. 1644 körül Szilvás- Újfalusi Imre és többen az egyház elfogadott kormányzati rendszere ellen kezdtek izgatni; könyveket irtak, melyekben a püspöki igazgatást keményen megtámadták s a presbyteri rendszer behozatalát sürgették. Ezek az izgatások adtak okot az 1646-ban tartott szathmár-németii zsinat 25. kánonjára, mely szerint senkinek sem szabad valamely könyvet az egyháztól magától kiválasztott tudósok mégvizsgálása és helybenhagyása nélkül kinyomatni, ezen kánon áthágója az illető könyv elkobzásával és még súlyosabb büntetéssel is fenyíttetvén. Ez a rendelet aztán a későbbi egyházi zsinatok és kerületi gyűlések által ismételtetett. így a fekete-ardói félegyetemes zsinat második végzésében ki van mondva, hogy »akárki mindent ne nyomtattasson.« Egész határozottsággal állíthatjuk azonban, hogy a zsinatok ebbeli végzései sohasem hajtattak végre rendszeresen és következetesen, a mit leginkább bizonyít egyfelől az a tény, hogy nincs oly ref. szertartási könyv (agenda), mely cenzori approbatioval volna ellátva, sőt a magyar prot. egyháznak hivatalosan helyben hagyott biblia fordítása sincs. Már pedig az kétségtelen, hogy ha a cenzúra következetesen gyakoroltatik, ép ama művek nem kerülték volna ki a cenzúra figyelmét, melyek a wHelvetica confessio« altal több helyen hangsúlyozott »tantisztaság« megőrzése szempontjából a legszigorúbb cenzúrát igényelték. A szathmár-németii zsinat fennebb említett végzése kétségtelenül a zsinatot összehívó Rákóczi György fejedelem sürgetésére iktattatott a kánonok közé. Rákóczi a mint szükségesnek látta a túlsó tábor íróinak féken tartását, úgy saját egyházaban se lehetett barátja a korlátlan sajtó szabadságnak. Hogy mennyire érzékeny volt a sajtónak különösen a vallásfelekezetek ellen intézett támadásai iránt s mennyire irtózott a vallásbeli gúnyolódásoktól, azt a követicező eset eklatánsul bizonyítja. A fejedelem neje, a kegyes Lorántffy Zsuzsáttna, 1641-ben Gyulafehérváron egy theologiai könyvet adott ki ;>Mózes és a próféták« cím alatt. Ez ellen valaki (a gyanú Rajki Gáspár, Erdélvből akkor tájban kiszökött jezsuitára esett) egy gúnyiratot irt, melyben a fejedelem személye is megsértetett. Mire Rákóczi belső emberét, Bogáti Andrást Bécsbe küldte az udvarhoz, hogy ott panaszával eszközölje ki először azt, hogy ama gúnyirat koboztassék el, másodszor, hogy annak szerzője büntettessék meg. A felhozott példából azonban azt is lehetne következtetni, hogy Rákóczi csak akkor vette zokon a vallás feletti gúnyolódást, a mikor ez által saját felekezete és saját személye volt érdekelve. A bécsi országgyűlésen ellenben megmutatta, hogy ő felekezet és felekezet között nem tett különbséget s a mint ő megkövetelte, hogy a saját felekezetének hitágazatait tiszteletben tartsak, úgy a sajtónak a többi vallásfelekezetek elleni izgatását sem tűrte meg. A déési országgyűlés altal ugyanis kimondatta, hogy bárkinél volnának oly könyvek, irások és káromlásokra formáltatott képek, melyek az unitaria religio ellen valók: mindazokat, minden ember, kinek birtokában vannak, tartozzék a folyó 1638. év. Sz.-Márton napjára a fejérvári káptalanba bevinni. Ennek utána pedig afféle könyveket, írásokat és képeket senkinek szabad ne legyen írni, nyomtatni, tartani, avagy másunnat az országba behozni »sub poena notae infidelitatis.« A szathmár-németii zsinat az egyházi előleleges cenzúrára nézve csak általánosságban határozott. A kérdéses kánon végrehajtásának szabályai részletesebben a gyakorlat által állapíttatak meg.