Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-04 / 10. szám

ból és a józan észből kölcsönzött fegyverekkel megindították a harcot : és úgy találnók, hogy küzdelmüknek meg lőn a jutalmuk. Ok maguk nem érték meg az általuk ostromolt Jerikó lalainak leomlását, de az általuk hirdetett eszmék túlélték őket s ezek ha lassan is, de végre győzedelmeskednek. Szégyelnők ma már valamely műveltebb katholikus polgártársainktól kérdezni: hisz-e a szentek közbenjárói segítségében, az ereklyék bűvös hatású erejében, a búcsújárás üdveszközlő hatásában, a purgatoriumról, transsubstántiátióról szóló tanokban stb? A protestantismus szelleme eloszlatta a régi időkben keletkezett eme ködéit a téves vallásos nézeteknek. De hát ha ez így van, miért hogy mi protestánsok számban még nem erősödünk ? A vallás felekezetek a mint a 16—ik században, vagy legfeljebb később a harmincéves háború végeztével megalakultak, ekként vannak mai napság is. Itt amott erőszakos térítésekkel elragadhattak egynehány százezer hivőt valamely felekezettől, mint p. o. hazánkban is tőlünk i-ső Lipót, Károly, Mária Therézia idejében ; de az ily kivételes erőszakoskodásokat eltudva, a különböző felekezetek híveinek száma oly arányban van egymáshoz, mint ezelőtt harmadfél száz évvel. A reformáció folyvást hódít, és híveinek J 7 száma még sem növekszik, vagy legalább nem hódításáinak arányában. Isten országa nem úgy jő el — mondja sz. könyvünk — hogy ember azt eszébe vehetné, és nem mondják, hogy ime az itt és amott vagyon, mivel az ti bennetek vagyon. Im itt kérdésünkre a felelet. Mi látni, észrevenni szeretnők Isten országának növekedését, a reformatió szellemének hódításait: ez a szellem pedig úgy hódit, hogy nem láthatjuk meg, hogy ime az »itt vagy amott vagyon.« Innen van az, hogy ha számba vesszük azokat, a kik a protestáns egyházhoz tartoznak külsőleg, mindig csak a régi szám jő ki; de ha a protestáns szellemtől áthatottakra gondolunk, úgv érezzük, úgy hisszük, hogy jelentékeny hódítást tettünk s mienk nem csak a jövő — mely felől apáink is biztosak valának, de mienk már a jelen is nem csekély mértékben. De hát Urunk s az első keresztyének idejében avagy nem ilyen formán volt-e ? Krisztus megmaradt a régi zsidóság kebelében, megülte a zsidó ünnepeket, elköltötte a húsvéti bárányt a régi szokás szerint, megfizette a szent siklust : és e mellett meg terjesztője volt egy egészen új szellemnek. Pál letette a náziri fogadalmat, a zsidóknak zsidó volt : és mégis ő volt az, a ki először s legkiválóbb mértékben kiszabadította a keresztyén szellemet a zsidós burokból, ki alapjában megtámadta s megsemmisítette a farizeusságot. Az igazi keresztyén, az igazi protestáns ember nem a külsőt, de a belsőt, nem az alakot, de a szellemet tekinti. Mit bánjuk azért, ha polgártársaink ezrei és tízezrei külsőleg a régi egyházhoz tartoznak is még, de az új szellem szolgálatában állanak. A szellem az, a mely megelevenít! A szellem! De hát akkor gyerünk egy lépéssel tovább. Ne habozzunk az Á után B-t is mondani. Hát nekünk, kik esetleg a protestáns egyházhoz tartozunk külsőleg, van-e szükségünk egyházunkra, mint külső intézményre ? ennek külön rend- s szertartásaira, szokásaira, templomaira, iskoláira ? A szellem az. a mely megelevenít ! Bontsuk le egyházunk falait, döntsük le az elkülönítő korlátokat, hogy annál szabadabban egyesülhessünk egymással, kik különben is egy szellem fiai vagyunk. A mi templomunk falai is régiek már, negyedfél száz évesek, nem illenek be a modern idők keretébe ! Ez utóbbi szavakat nem én mondom, hanem mondják némely nagyon felvilágosodott s erősen szabadelvű hitrokonaink, kik midőn látják, hogy egyházunk jobbjai, épen ez újabb időben igyekeznek legjobb belátásuk szerint Sionunk falait erősítgetni; midőn láják, hogy úgy az egyik mint a másik protestáns egyház vezérférfiai erő feszítéssel dolgoznak egy egyetemes avagy egy közpénztár felállításán s felvirágoztatásán, alsó s felsőbb iskoláink emelésén, azokban a protestáns szellem erősbitésén ; a kül és belmiszíó munkásság megindításán, protestáns irodalmi társaság szervezésen s több effélén, kik midőn — mondom — látják az ilyeneket, nem csak látják, de hallják is az ezek érdekében áldozatra hívő szavakat: felébred bennök az egyetemes keresztyénség, sőt az egyetemes emberiség gondolata, kiemelkednek a partikuláris egyházak szűk keretéből, az ő keblök az egész emberiségért dobog ; régi, avult intézmény már ő előttük e mi negyedfél száz éves egyházunk, ők a legújabb kor szellemének fiai, nem tartoznak egyik látható egyházhoz sem, nem áldoznak egyik felekezet vallási céljaira sem. A szellem az, mely megelevenít. Legyen szabad az ilyeneknek egy hozzánk közelfekvő analógiával felelnem. A mai kor valódi műveltjeinek lelkében, azt hiszem, leomlottak bizonyos tekintetben a nemzetiségi s születési válaszfalak. Ember, embertestvéreinkűl tekintjük még a más világrészek lakóit is, s ha a körülmények úgy hozzák, áldozunk tehetsé-