Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-26 / 9. szám

talaj és a napsugár hanem illó olajok adták meg. A költő felkiáltása: Kocsmáros, méregkeverő ! — ma igazabb s átalánosabban igaz, mint ezelőtt negyven-ötven évvel, a mikor így kiáltott fel. így az alkohol és a vele készült pancs romboló hatása ma sokkal átalánosabb s kihat nem csak a szegényebb, hanem a míveltebb osztályokra is — a hol szintén nem ritkaság az emberirtó nyomorult áldozatával találkozni. De még is tagadhatatlan, hogy túlnyomókig az alsóbb; néposztályból szedi áldozatait, a hol a pálinkát olcsóbb volta miatt már csaknem kizárólag iszszák, s a hol a míveltség, társadalmi illem s szégyenérzet sem tartóztatja viszsza az embereket az iszákosság rút szokásától, mely hazánk sok vidékén — s fájdalom már az attól eddig ment magyarság közt is — mindinkább terjed s válik uralkodó bűnné 1 Népünk és társadalmunk másik uralkodó bűne a fényűzés, minden alakjában s minden fokozatán. Városokban s az úri rendnél, az egész életmódban, a lakás berendezésétől kezdve a ruházatig s az ételekig és italokig, szóval a nagylábon élés egész teljességében nyilvánul. A nagyzás, a fennhéjázás, a verseny és a személyes hiúság, csaknem ellenállhatatlanul viszik, szinte kényszerítik rá az embereket. E részben a közszellem annyira meg van rontva, hogy senki sem akar mástól elmaradni. A gazdagok túllicitálják egymást, a korlátolt vagyonuak pedig készebbek megrontani és tönkre tenni magokat inkább, semhogy gúnyos megjegyzésnek, megszólásnak, lenézésnek tegyék ki magokat. Hiszen mit mondana a világ, ha egy ügyvéd, egy orvos, egy bíró, egy hivatalnok — udvari lakást tartana, vászon kanapéra ültetné a vendegét, vagy perkál ruhában vinné bálba eladó leányát! Hallatlan merényletnek tekintenék a társadalmi rend és szokások, a divat és az állás követelményei ellen. Pedig másfelől, ha valaki erején túl költekezik és feszít, még jobban megszólják és megítélik — e részben legalább méltán. Azt kérdik, suttogva — ugyan miből? ugyan honnan telik ? S csak mikor a hivatalos lapban olvassuk, hogy ingóságai árvereztetnek — kapjuk meg rá a feleletet. Még jó, ha ez a felelet, s nem egy sikkasztásról vagy egy öngyilkosságról szóló rendőri vagy bűnügyi hír. Különben a gazdagoknak mindig uralkodó bűnük volt a pazarlás és fényűzés. Lucullus lakomáiról, a drága gyöngyöt fűszeres borban feloldó Kleopátráról a régiség mesélt; az újkor még őrültebb példáit mutatja fel a féktelen pazarlásnak. A fényűzés magában véve nem eshetik feltétlenül kemény ítélet alá. Mert ha egyfelől észszerű s nem megy túl a tehetség határain, másfelől ha a szép szeretetén s az élet nemesebbé és szebbé tételének a vágyán alapul és végre ha igazi nemes Ízléssel párosulva a valódi műveltség kifejezője: inkább dicséretet érdemel, s megérdemeli, hogy példányul szolgáljon. S mindenesetre van két alapos mentsége : egyik, hogv munkát ad az iparnak, forgatja a pénzt, a másik, hogy terjeszti az Ízlést, a szép iránt érzéket, a művészet kedveletét s az élet élvezését. Hz mind igaz; s kicsiben még a szegényebb osztályok fényűzésére is alkalmazható. De a legjobb dolog is megromlik a túlzás által; s a magában ártatlan vagy épen hasznos dolog is ártalmassá, sőt veszélyessé válik, ha nagyobb jót ront meg, vagy tesz lehetetlenné. így a gazdagok fényűzése rosz példa s hiúsági verseny a korlátolt tehetségűeknek, kiket bukásba, veszélybe sodor, s nem egyszer bűnbe is. A közrend és a falusi nép fényűzése pedig minden egyéb, mint jó izlés és szép érzés iskolája. Már maga az sem mutat jó Ízlésre, hogy a ki egész héten piszkos munkában, durva vászonban, mezítláb, kérges lábbal és tenyérrel jár, vasárnap selyemben pipeskedjék s majd elrepüljön a pántlikától és csipkétől. Hiába mondtam a falusi lányoknak, hogy a selyem szoknya és a csipke nem is áll jól rajtok, viselni sem tudják, nem szépek benne! Hát még a mi a falusiak cifrálkodásával együtt jár (sokszor biz a városiakéval is!) az arcfesték: ezt már nem is nézhetem undor nélkül. S pedig nem is hinnék önök, mennyire el van terjedve népünknél. E rút szokásnak, átalában az ész és jóízlés nélküli fényűzésről szólok, a milyen tisztátalan a forrása, olyan mérgesek a gyümölcsei. A forrása a tetszelgés, a hiúság, s erőltetett versenyzés, és a test bálványozása, melyet méltán nevezünk keresztyén társadalmunkban igazi pogány bűnnek. De gyümölcsei még veszedelmesebbek : anyagi és erkölcsi romlás. Anyagi két irányban is, a testi szervezetre mindenkép káros volta és a vagyoni állást felül múló költekezés tönkre juttató következményei miatt. Erkölcsi következményei a test bálványozásából eredő alábecslése a szellemi javaknak, a tetszelgésből eredő szemérmetlenség, a melytől már egyenes és akadálytalan út vezet a fajtalansághoz s a teljes erkölcsi sülyedéshez. S itt vagyok ennél a kényes pontnál, a melyet bolygatnom s lelepleznem ép oly kevéssé szabad, mint egészen érintetlenül hagynom. A legszomorúbb tény, a mely előtt napjaink erkölcs-rajzának elfogulatlan s lelkiismeretes megírója szemet nem hunyhat, sem a ta-