Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-12-11 / 50. szám

lemzi Thury felületes eljárását. Mert mit is mond Bornemisza ? »Krisztus urunk ilyen jelt ad az ördög tagjai felöl Jón. 8., hogy azok hazugok és gyilkosok. Telegdi Miklós felől és az ő paj társai felöl mit beszéltek urak, mesterek, polgárok, áros; népek, álmélkodtam rajta. Mint keresett elein hamis tanúkat nemcsak én reám, hanem Siboítira és az szombati uraimra; és mint áltatták el az jámbor fejedelmet szinte mint régen Pilátus előtt vádolják vala az úr Krisztust mondván: császárra támadott és megtiltotta az adót adni császárnak. Ii/y midőn az szombati líraimba vagy ördögi praktikákkal meq fogattattak volna egy néhány személyt, azért hogy oltalmaznák a Krisztus evangéliumát: ez hazugsággal vádolták, hogy az nemeseknek eszöket vesztették az császárnak való fizetésbe és császárnak mindenkor engedetlenek. Az farkas is igy feddi vala az bárányt7

hogy noha oda alá itt, de felkavarta az vizet ide fel neki . . . és ők mindenkor szófogadatlanok. így Siboítira koldusokat és paraszt embereket kerestetett Telegdi, ha faképet hányt-e ki és ha sacramentarhis e és ha arrianns-e? Így hét fő püspök addig tőrének én reám is, hogy fel kelleték jönöm császár eleibe Zólyomból. Elein azzal vádoltak császár előtt, hogy oltárt rontottam és eretnek vagyok és észvesztő. Végre hogy szembe kelék, azt kezdek kérdezni, miért házasodtam meg, miért nem vettem fel tötök az papságot, miért az úr vacsoráját kenyérrel szolgáltatom, miért azt nem imádtatom. Es több mérgüket kezdek fejtegetni. Ez alatt titkon erősen mesterkedtek, hogy megfogassanak.« (Ördögi kisétetekről. 184. levél.). Látni való tehát, hogy az oltárronlást úgy említi, mint az »ördög hazugságainak « egy példáját, amelylyel, továbbá eretnekséggel s észvesztéssel »két fő püspök« őt a császár előtt vádolá, de midőn »szembe kele,« e hazug vádákkal felhagytak s a valósághoz folyamodtak. Hogy Bornemisza kenyérrel osztotta az úr vacsoráját, azért fogadtam el tényiil, mivel olyan dolgokkal együtt van elősorolva, melyek a valóságnak megfelelnek. De mindenki észreveheti, hogy az oltárrontás egészen más természetű vád, mint a többiek, vagy is az »ördögnek hazugsága.* Persze »ha az egészből csupán egj^es szavakat kapkodunk ki,* akkor más értelmet erőszakolhatunk belőle. A képek összetörését pedig megvallom, nem tudom, mily alapon fogja reá Bornemiszára Thury, de — úgy gondolom -—• ő se tudja. 2. Thury azt mondja, hogy ha én történeti adatokra hivatkozom, hivatkozik hát ő tekintélyre, mert ő sem áll ám egyedül véleményével. Hiszen Tóth Ferenc is azt irja, hogy a különbség a két felekezet között »csupán abban állott, ha valaki az úrvacsorájáról Kálvinnal egyet értett.* Ugyan hát én mást állítottam? Most is ezt állítom. Csjkhogy e különbség, tiszteletes úr I az úrvacsorájának anyagára nem vonatkozott, hanem igenis a róla szóló tanra s a vele összefüggésben levő kérdésekre. Bizonyítja ezt például az 1560. évi medgyesi zsinat, hol a lutheránusok párhuzamosan összeállították a két felekezetnek a »communicatÍo idiomatum* s az úrvacsorája felőli vélekedését, mindenütt a különbségek feltüntetésére fektetvén a súlyt. (Kiss Áron : Zsinatok végzése, Budapest, 1881. 53 — 57. 1.), Egy szó sincs az úrvacsorája anyagáról. Az 1564. évben Enyeden tartott zsinat alkalmával, midőn írásban folyt a tárgyalás, szintén nem tesz említést róla egyik felekezet sem. (Kiss Áron. 412—437. 1.) Nos I kérem, vagy minden kálvinista lelkész kenyeret osztott az úrvacsorájában s minden lutheránus ostyát; vagy pedig vegyesen az egyesek tetszése és egyéni meggyőződése szerint. Ha az előbbi eset állana, akkor az elvi kérdések mellett oly lényegtelen különbségnek tekintette ezt mindkét fél, hogy még a tintát is sajnálták reá pazarolni. Ha az utóbbi felel meg a valónak, akkor nem is szerepelt különbség gyanánt s lehetett valaki a legállhatatosabb lutheránus, kenyeret osztogatva és viszont a legbuzgóbb kálvinista is lehetett ostyás. Azon történelmi adatok, melyekre a múltkor utaltam, az utóbbi feltevés mellett bizonyítnak. így tehát egyáltalában nem tekinthető a »kálvinismus felé »haladásnak*, »kö/.elgetésnek« Bornemisza azon eljárása, hogy kenyeret oszt az úrvacsorájával élőknek. Ennek dacára sem ért egyet Kálvinnal akkor a legcsekélyebb mértékben sem, a midőn ez Luther elvi álláspontjától eltér. E »munkája közben* teljességgel nem érlelődhetett meg szíve, lelke, csendes küzdelmei között benne azon a gondolat, azon irány*, a melyből Thury oly makacsul azt állíthatná, hogy Bornemisza református volt. 3. Azt kérdi Thury, »ki tagadja, hogy Balassa Bálint református volt* áttérését megelőzőleg? Azután pedig azt állítja, hogy »azt ma már nem tagadja senki sem, hogy a Balassák reformátusok voltak.* Mult alkalommal ezen kérdésre nem terjeszkedtem ki, mivel Thury akkori, erre vonatkozó sorai megcáfolásában nem volt reá szükségem. Most azonban, miután Thury erre nagy súlyt fektet, kénytelen vagyok azt kérdezni: ugyan ki bizonyította be, hogy a Balassák (s köztök Bálint is) reformátusok voltak ? Én e mellett még eddig csak egyetlen érvet láttam felhozni, még pedig nem más, mint Thury által. Es ez a következő: » Bálintba Bornemisza annyira belecsepegtette Kálvin dogmáját, hogy az főár létére vallásos énekeket írt.« Hát talán a kálvinista embernek privilégiuma van vallásos énekek Írására? Ezt érdekes volna kisütni, próbálja meg Thury úr egy nagyszabású értekezést írni róla 1 Mert hát addig épen oly joggal állíthatja valaki (én nem kisértem meg, mert nem akarom magamat kinevettetni), hogy Bornemisza annyira belecsepegtette Bálintba Mohamed dogmáját, hogy az főúr létére vallásos énekeket írt. Es ez uton aztán Bornemiszát épen Mohamed hívének mondhatnók !. .. Igen is, annyira belecsepegtette a vallásosságot, hogy az istenes énekekben is nyilatkozott. Ha pedig még eddig senki sem vonta kétségbe, én merészkedem egész határozottsággal tagadni, hogy a Balassák kálvinisták voltak ez időben. Tagadom pedig egyrészről azért, mert ha Thurynak jogában állott minden bizonyíték nélkül reformátusoknak állítni őket, nekem a történelem hitele érdekében kötelességem ez állítást, mint be nem bizonyítottat a Thury által hoízá fűzött következtetésekkel együtt egyszerűen visszautasítni. Nem is tartoznám tovább menni, de ennek dacára tagadom másrészről azért, mivel két Balassáról ismerek adatot, melyből azt lehet sejteni, hogy lutheránusok voltak. Balassa András ugyanis Pruno Jánost, ki először szülőföldén, Galgóczon, azután pedig Zsolnán és Iglón tanult — a maga költségén két évig Jénában, e^yig Lipcsében s 1579. január 9-étől szintén egyig Wittenbergben képeztette. Ez később trencséni, majd galgóci iskolamester, végre pedig Thurzó György nevelője lett. Utódai között több evangelikus lelkész található. (Bartholomaeides : Memoriae hungarorum. . . . Pest, 1817. 71. 1.) Tehát B. András pártfogoltjának öszszes életrajzi adatai lutheránus helyekkel és személyekkel vannak összefüggésben. Azután pedig Balassa Menyhért 1594-ben küldé Schmidelius Györgyöt Wittenbergbe. Ez is születése helyén, azaz Breznón kezdett tanulni, onnan Galgócra ment Sartoríus György keze alá. Azután j még Trencsénben Sartorius Jeremiás s Iglón Golcz