Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-11-20 / 47. szám

költeményei csak három század múlva kerülnek elő az »éji homályból* : úgy annak a férfiúnak is előkerülnek még elégiái költeményei, akiről különben már egy i 599 bői való >Apologia* is feljegyezte, hogy: *még versöchkéyt is zidalmazzák.* Vájjon lehet-e még csak némi kétség is arról, hogy ő »elégiái költeményeket ne írhatott volna.* Sztáray Mihály pedig épen nem »pályázott« Sopronba a magyar lelkészi állomásért, hanem csupán azon forró óhajának adott kifejezést, hogy: e mi nyomorult országunkban, a németek között szélylyel szórva levő magyarjaink lelki gondozását, mint Urunknak a Jézus Krisztusnak szolgája, teljesíthesse.« Mondom Sztáray éppen nem »pályázott,« hanem a soproniak egyenes felhívására sietett mentül előbb láthatni az ő magyarjait. (Conabor tamen, quam primum fieri poterit, vestris votis satis facere, et vos, atque Hungaros meos videre).3

) Beythe István, már 1573. junius 27-én (in festő regis Ladislai) Alsó-Lyndváról azt írja a soproniaknak, hogy levelüket vette, és jóllehet bizonyos helyét egy bizonytalannal nem örömest cseréli fel, de mégis megteszi ezt, mert forró oliajtása, hogy lelkipásztor lehessen, s reményli, hogy ezen tettével kellemes munkához kezd (suavis pergatur), s meghívásukat, mint az isteni kegyelem ajándékát elfogadja, s igéri, hogy egyedül avval viszonozza benne helyezett bizalmukat, hogy a reá bízottakban híven és serényen eljárand ; de úgymond, jövetelének bizonyos idejét még kitűzni nem tudja, (certum tempus ad vestras domus veniendi praefigere non possum), mert urától erre még nem kapta meg az engedelmet; 4

) mely sorok eléggé bizonyítják, hogy őt előre meghívták a soproniak lelkipásztornak és semmi szükség sem volt Bornemisza ajánlására, de igenis volt arra, hogy a papi hivatalra kilegyen bocsátva. Ha nem lehetett is Sztáray soproni pap, még is az ő érdeme az itt megalakult tmagyar* gyülekezet, mivel ő hangoztatta először levelében, hogy »a szélylyel szórva levő magyarok lelki gondját is felvegye valaki német nemzetiségűek között.* Ne feledjük, hogy három német evangélikus lelkész működik itt ekkor, s ha a j>magyar* pap nem Sztáray lett is, nagyon valószínű magából a józan észből bizonyítható azon körülmény (ezt különben az evang. Bauho/er is említi), hogy inkább az ifjú Beythe kellett, nékik mint a már aggkorú Sztáray, aki ugyan soha, egyetlen egyszer sem ajánlkozott soproni lelkésznek, hanem maguk a soproniak hívták meg őt. Ezt bizonyítja Sopron város 1574-dik évi számadási jegyzőkönyve, melynek azon évről való ápril 15-diki bejegyzése magyarul így hangzik: »A polgár mester úr parancsa folytán Sztáray Mihály pápai magyar prédikátornak, ki ide megválasztandó lelt volna, két tallért, két forint és négy fillért adtam.« Tehát jól megjegyezzük, ez ápril 15-én történt, akkor, mikor még Beythe Istvánt Bornemisza nem ajánlotta s Sztáray Sopronba megválasztandó lett volna, ami nem egyértelmű avval, hogy ő ide pályázott, sőt épen annak az ellenkezőjét jelenti azt t. i. hogy őt maguk a soproniak hívták meg. Legyünk igazságosak ekét férfiú iránt. Zoványi maga is írja, hogy az elválás nem lehetett egy perc munkája, és mégis teljesen kifelejti a számításból ezen körülményt. A református Sztáray helyett Beythe lett a soproni protestáns (nevezzük így) gyülekezet papja; ő utánna Dragoni Gáspár jön »magyar prédikátor*-nak 1576-ban, és csudálatos, ez a Dragoni azon a gyűlésen, a hol Beythe határozottan a kálvini irány mellett foglal állást, mondom azon a gyűlésen ez a Dragoni, a soproni lel-3) Sztáray M. eredeti levele a Sopron városi levéltárában. *) Beythe levele ugyanott. készségben az ő egykori utódja a semleges téren marad, egy szóval sem vádolván a »magyarok püspökét.« íme ez az eszméknek és gondolatoknak az a csendes küzdelme, a mely hosszú tizenkilenc esztendő alatt oda fejlődött, hogy a lutheránus Beythe, nyilvánosan kálvinistává lett, s bizonyára nem titkolhatta el ezen érzelmeit sem a vele hasonlóan gondolkodó Bornemisza előtt. Erre különben Dragoni életében még vissza térek. íme ennyi okom volt arra, hogy azt állítsam, miszerint Bornemiszának Beythe mellett írt leveléből senki ki nem magyarázza az ő evangélikus álláspontjukat ; sőt ha nagyon feszegetjük a kérdést, még abból is a kálvini irány felé való hajlás észlelhető. Zoványi szíveskedik elfogadni történeti tény gyanánt Ipolyi amaz állítását, hogy »a XVI. század végén a felső dunamellékén a Kálvin felekezetűek túlsúlyban voltak*, de úgy látom, elfeledi azt, a mit oly nagyon szeret hangsúlyozni, és én is teljesen arról vagyok meggyőződve, hogy az elválás nem lehetett egy perc munkája, mondom ezt kihagyja a számításból, mert különben kénytelen lenne elismerni, hogy valami csekély érdeme mégis csak van Bornemiszának is a dologban. De hijába, így jár az ember, mikor oly nagyon szeret gáncsoskodni, s e felett való örömében, mintegy babérain nyugodva túl teszi magát azon, a mit érvelése egyik hathatós támaszául állított fel. Idáig még mindig csak következtettünk, és ezután is figyelembe fogunk venni minden egyes mozzanatot, a melyből bármily csekélynek látszó, de okszerű és józan következtetést le lehet vonni, mert hijába hivatkozik Zoványi Toldy Ferencre e kérdésben, mivel az éppen 1 semmit sem szólt Bornemisza vallásfelekezeti álláspontjáról, eszerint kár őt is megszólaltatni akkor, mikor utánna mindjárt Bornemiszából lehet idézni. Hogy is hangzanak azok a vers-sorok ? »Szükség azért ennünk Urunknak szent testét, Mi keresztyénség linknek bizonyos jegyét; Szükség innunk mi Urunknak drága szent vérét, Bűnünk bocsánatjának igaz pecsétét. »A melyből — Zoványi szerint — világos, hogy Bornemisza, csak a szerint nem lehetett lutheránus, aki magyarúl nem akar érteni.* Ám nézzük meg. Ott lesz a pataki thékában Somosy János Dogmatikája, arra hivatkozom, mert »abban is rendkívül járatlan vagyok«, kérem vegye elő tisztelt alkönyvtárnok uram s üsse fel a második kötet 306. lapját s olvassa el ezeket: »mi úgy nézzük — t. i. a sákramentomokat — mint jegyeit és pecséteit az Isten bűnbocsátó kegyelmének és azok csak akkor lesznek hasznosak, ha bennünk igaz hitet, jóravaló határozódást ébresztenek. El ne felejtsük, a sákramentom az Isten bűnbocsátó kegyelmének jegye és pecséte. De fordítsunk hátrább még néhány levelet. A 361-ik lapon ezeket fogja találni: »a reformáta egyház Jézus ezen szavait: ez az én testem, ez az én vérem, következő értelemben veszi: ez az én általam megtört kenyér jelenti az én megtörendő testemet, ez az én általam kiöntött bor jelenti az én kiontandó véremet; következésképen a kenyér és bor az úrvacsorában a Krisztus halálára emlékeztető' jegyek. Be egyszersmind pecsétek és zálogok, melyek bizonyosokká tesznek a felől, hogy Isten a Jézus haláláért megbocsátja a mi bűneinket és az örök élettel megajándékoz.« Nos tehát, mit jelentenek az idézett ének sorai? Azt, hogy szükség ennünk urunknak szent testét, s innunk az ő szent vérét (jól megjegyezzük, az úrvacsoráról van szó), a melyek a mi keresztyénségünknek jegyei és bűnbocsánatunk pecsétei. Ezek mást valóban csak