Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-02 / 40. szám

lett többet ér a jó egyházi iskola, mint akármilyen jó állami vagy községi. Ezek ha helyesen tanítanak is, de nem képesek oly jól nevelni, mint a jó egyházi iskolák, melyek a gyermeksereget valláserkölcsi szellemben, evangeliumi alapon indítják az életnek, mely célt az egyházi jelleg nélküli iskolák, ha még oly kitiinő vallástanítók működnek is bennök, távolról sem képesek elérni. Kormányzatuk, berendezésük és szellemük más; nem az egyház veteményes kertjei többé. — Ehhez járul még sajátos felekezetközi viszonyainknak ránk evang. protestánsokra nézve az a hátrányos befolyása, hogy a hol megszűnik az iskola prot. egyházias szellemben nevelni, ott nemcsak hogy megernyed a protestáns érzület és megízetlenül az evangeliumi só, hanem számbeli túlsúlyánál fogva lassanként mindenütt befészkeli magát a pápistaság szokása és gondolkozásmódja. Minden szekulárizált iskola egy-egy elvesztett positio a protestantismusra nézve és egy-egy csöndben elhódított erőssége a catholicismusnak ; mert a modern állami és vegyes vallású községi iskolák hazánkban egészben véve a pápistaság előőrsei s az ev. protestantismus sírásói, melyek ellen nem lehet eléggé védekeznünk. A védekezés legbiztosabb módja a jó egyházi iskola, mely midőn kitiinő felszerelésével, jól díjazott tanerőivel, teljesen eleget tesz a tanügy támasztotta igényeknek, belső szellemében legyen egyszersmind öntudatos ápolója a protestántismus vallás-erkölcsi érdekeinek. A protestáns egyházi iskola a tanügyi és egyházi tekintetek által elébe szabott eme jogos követelményeknek csak akkor lesz képes közmegelégedést keltőleg megfelelni, ha életérdeke, ügyei, tanítója nem hanyagoltatnak el az egyház által, hanem ha az egyházi organizmus legsajátabb szerve, a papság, megfelelő szakértelemmel, lelkes ügyszeretettel végzi az iskola felügyeletét, teljesíti a gondozás és ellenőrzés tisztét. E teendőkre pedig már a szakiskolában nevelni és szoktatni kell a leendő papságot. Úgyde ha a papságot sikeresen akarjuk nevelni a rá várakozó tanügyi teendőkre, ez nem állhat csak annyiból, hogy a paedagogia elméleti ismereteibe bevezessük, hanem a tanítás gyakorlati mesterségével is meg kell ismertetnünk. A theoriát praxissal kell kiegészítenünk. S ezt ismét a megváltozott viszonyok követelik a jelenkor papságától. A régebbi kor papságának maga az élet adta meg a gyakorlati paedagogiai jártasságot, a mennyiben a theol. tanfolyam bevégzése után csaknem mindenik először tanítói, rektori, preceptori állással kezdte s csak azután lett prédikátor. Reformátoraink a ió-ik században és későbbi papjaink el egészen a jelen század derekáig rektoriákon, academica promotiókon szerezték meg a tanítói qualificatiót, vagy mai nyelven szólva a tanítói diplomát. A mai papi nemzedék az intézmények átalakulásának megfelelően tartozik megszerezni a paedagogiai qualificatiót, ha hű akar maradni a protestantismus tradíciójához. Van azonban a kérdésnek még praktikusabb mozzanata is, melylyel szintén számot kell vetnünk. Tudva levő ugyanis, hogy hazánkban számos olyan lelkészi állomás van, melyen a papnak tanítói tisztet is kell végeznie. A lelkész-tanítóságokat és tanító-káplánságokat értem, melyeknek száma az évről-évre szaporodó missziói lelkészségek által folytonosan növekedik. Már pedig az országos népiskolai törvény szerint e hazában tanítói tisztet törvényesen csak arra képesített, diplomás egyén viselhetvén, egyházunknak nagy érdeke forogna kockán, ha e nem kis számú lelkésztanítói helyeken vagy arra kényszerülne az egyház, hogy szegénysége miatt a lelkészi működést beszüntesse, vagy kénytelen volna nem törvényesen kvalifikált alkalmazottjai miatt az állam tanügyi közegeivel folytonos huza-vonában állani. Ez esélyek ellen biztos védelmül szolgál a tanítóságra is képesített lelkész, ki ha úgy fordulnak dolgai, nemcsak tanítani lesz képes, hanem a tanítóságra való jogosultságát dokumentálni is tudja. Van a mondottak mellett még egy figyelemreméltó tekintet, mely sürgeti, hogy theologusainknak a népiskola-tanítói oklevél megszerzését kötelezővé tegyük, s ez a dolognak külső decoruma és auctoritása. Nem tartozom ugyan azok közé, kik a diploma megszerzésében mindjárt a szakértelem biztosítékát látják; de annyit, azt hiszem, túlbecsülés nélkül mondhatok, hogy a jövő papi nemzedék, tanítói oklevéllel kezében, nem fogja némely tanítói körök azon szemrehányását hallani, melyet most nem egyszer elhallgatni kénytelen, hogy nem ért ahhoz a Tisztelendő úr, hiszen még diplomája sincs 1 Sz. TÁRCA. A tudományos s különösen az egyháztörténelmi seminariumokról. (Folytatás.) IO. Az egyháztörténeti seminarium feladata s az egyházi levéltárak. Papokká válni hivatott theologusaink mint jövendőbeli egyházaik történetének nyomozói, megirói, ugyancsak egyházaik könyvtárának s levéltárának őrei is hivatvák lenni egyszersmind. Vájjon tudniok kell-e, hogy papi hivatalukban majd micsoda feladat vár reájuk, mint levéltárnokokra, s szabad-e és szükséges-e látniok régi irást, pergament már az intézetben ? Vagy csak majd a hivatalban betűzzenek elmosódott vonásokat, s tudják meg, hogy a levéltárak mirevalók ? Hiszen ha a szemrontó foglalkozás elvonásának eredménye a »cupio negata«