Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-10-02 / 40. szám
érvényesülése volna! Csakhogy hát ezt hiába várjuk. Azért tehát — szerény véleményünk szerint — az ellenkező a tenni való. A levéltárak élőforrásai a történetírásnak, melyből erőt merít a hazaszeretet, bátorságot kitartó küzdelemre a szabadság barátja, reményt a jövő iránt az igazáért lelkesülő nemzet, irja Jakab Elek idevágó kitűnő akad. székfoglaló értekezésében.6 1 ) Eró't, bátorságot, reményt meríthetsz óh magyar protestáns te is egyházadnak múltjából, melynek legnagyobb fontosságú emlékei kétségkívül a levélárak, vagyis az azokban őrzött iratok és oklevelek, ... a történetírás ezen legtisztább, legbiztosabb, legtekintélyesebb s legközvetlenebb forrásai, mondja néked Révész. És, teszi hozzá, s kezdenek megújulni hazánkban a multak bemohosult sírjai.0 2 ) S valóban kezdenek. A levéltárak ügyében örvendetes mozgalom indult meg hazánkban az újabb időben. Dicséretes buzgóságot fejt ki különösen a Magyar Történelmi társulat archívumok, könyvtárak megvizsgálásában, átbuvárlásában ; lelkesedéssel folyik itt-ott a magánkutatás is. Az országos levéltár, a vármegyei, a városi levéltárak, sőt az ősiségi perek lejártával a családi levéltárak emlékeit sem rejtegeti véka alá manapság semmiféle titoktartási rendszer. Közkincscsé válhatik s válik is egyre a megindult publikációk által a sok rejtett gyöngy a történeti igazság diadalára. így állván a dolog: a levéltáraknak egyházkormányzási tekintetben, de főleg egyházi történetírásunkra nézve nagy fontosságát véleményünk szerint nem korai dolog már a theologiai intézetben szóvá tennünk. Itt emlegessük s hangsúlyozzuk már, hogy a magyar prot. egyház történetének alapos és hű megírása csak levéltárak átkutatása és felhasználása a levéltári iratok, oklevelek s nem valamelyes egyéni tudás, különféle traditiók, hibás történeti munkák stb. alapján indulhat meg. Értendők és emlegetendő pedig a levéltárak alatt nem csupán esperességi, kerületi, főiskolai s egyéb nagyobbszabású központi jellegű levéltárak, hanem minden egyes egyházéi is, mint a melyek közül egyik-másik gazdagon bugyogó élőforrása lehet a történetírásnak s adalékot szolgáltathat többé-kevésbé majd mindegyik. Csak tartsuk nyilván, s őrizzük; nyuljunk hozzájuk s nézzük kritikai szemmel, azaz vizsgáljuk meg jól az okiratok tartalmát is. És mindehhez értsünk. Mert a levéltárak ma már nem olyan szentség, mint hajdan, midőn csupa nagy tiszteletből s féltékenységből az oklevélkincsek tárához a népek hozzá nem nyúltak, s épen azért minden régi irást becsesnek tartottak. Ez idő már elmúlt, de a felfedezések kora is lejárt; lejáratta az oklevelek históriai értékének lendületet nyert magyarázata. Manapság ócska Írásokat őrizni, forgatni s publikálni történeti birálat nélkül nem utánzandó dolog. Nemcsak őriznünk kell a történeti emlékeket, de tudnunk is róluk azt, hogy »cur, quomodo, quando, quibus auxiliis« készültek. De hát lehet-e theologusainktól, mint jövendőbeli papoktól, általánosságban követelni azt, hogy igehirdetői, lelkipásztori s tanítói teendőik mellett még a múltnak s érette levéltáraiknak is különös figyelmet szenteljenek ? Hiszen nem mindenki érez hajlandóságot magában a történettudomány, avagy pláne a történetírás iránt; nem mindenkinek van kedve poros akták között firtatni, ládák fenekén, padláson, pincében Írásokat keresgélni; anyagot gyűjteni, oknyomozni. 61 ) Jakab Elek: »A levéltárakról« 57. 1. 62 ) Révész Imre : »A levéltárak« 7. 1. Tökéletesen igaz, hogy titokszerű édes beszédjét azon csendességnek, mely a foliansok, manuscriptumok és diplomák szétzüllött lapjait hévvel keresgélő s gyűjtögető történetszeretőt körülfogja, nem mindenki hallja; a dokumentumok betűit betűzve nem mindenki tudja fe^ lejteni, hogy nincs fényes palotában s »balzsamos illatok közt nem jár* : annyit azonban fel lehet, s fel kell tenni minden papról, hogy a levéltáraknak s becses történeti emlékeknek fontosságáról meg van győződve nemcsak, hanem tudja azt is jól, hogy egyházának megrajzolandó képét hűvé és teljessé a múltnak leporolt iratai nélkül tenni nem lehet, s tudja és érzi, hogy fontos történeti okiratokat, emlékeket megbecsülni, megőrizni, s a menynyire lehet, értékesíteni oly joga néki, melyről lemondania egy a kötelességmulasztással. S ki vonja kétségbe, hogy ily érzés, meggyőződés ébresztésének s ápolásának ideje már a theol. intézet falain belül elérkezett s épen az egyháztörténeti seminarium feladata ? Itt van hely s alkalom a történeti érzék felkeltésére s hangoztatására annak, hogy erőt, bátorságot, hitet jogot s reményt egyházunk történetéből bőven meríthetünk, és hogy a vágy, mely egyházunk hiteles forrásokból merített történetének megismerésére vezérel, egy úton halad magának az igazságnak szeretével 1 11. Az egyháztörténeti seminarium feladata s az egyháztörténeti segédtudományok. Ha a levéltárak fontosságára már a theol. fakultáson figyelmeztetendők a theologusok, bizonyára szükséges figyelmöket azon útra is fordítani, mely a levéltárismerethez viszen. Nem annyira, noha ezt is, t. i. a levéltárak rendezését, kezelését értjük itt, mint inkább azon képességet, melyet a levéltári iratok értékének megbecsülése s felhasználása kiván. E képességgel az egyháztörténeti segédtudományoknak szentelt tüzetesebb foglalkozás ajándékoz meg. S a mi a levéltárakról e tekintetben áll, vonatkozik a könyvtárakra, feliratokra, emléktáblákra, nemkülönben a képekre, szobrokra, templomokra, kelyhekre, harangokra s egyébb különféle szerekre, egyházainkban is található műemlékekre, melyeknek éber s értelmes custosa ki legyen, ha nem a pap ? (Gondoljunk pld. a a turicskai felfedezésre Nógrádmegyében, a mult esztendőben). Azt hisszük tehát, hogy nem ideális feladatot tűzünk ki, ha kimondjuk azon óhajtást, hogy honi theol. intézeteinken necsak a történeti emlékek főnyelve a latin s mellette a görög, német, szláv nyelvek stb. mint a melyeknek ismerete nélkül meg sem lehet indulni, adassanak elő, hanem a történeti segédtudományok is, nevezetesen : az oklevél, pecsét-éremtan, a palaeographia, felirattan s chronologia is helylyel-közzel nagyobb méltánylásban és tekintetben részesüljenek, s ne mint eddig úgyszólván csak nevük felemlítésének szerencséjében. Úgy értjük pedig e méltánylást, hogy e tudományok egyikemásika, de tekintettel az oklevelek fontosságára, főleg a diplomatika speciális collegiumban is mutattassék be, s a többi disciplinákkal együtt a történeti seminariumi órákon megvilágítassék. Hogy a nevezett tudományok érdekében főiskoláinkon tenni kell valamit, azt az 1885-ben Budapesten tartott történeti congressus alkalmával a prot. historikusok szóba is hozták, s indítványaikat elvben helyesléssel fogadta a tudós gyülekezet.6 3 ) 63 ) »A felekezeti főiskolákban a palaeographiára s diplomatikára több gond fordíttassék* szólt Kiss Kálmán. Balogh Ferenc pedig hangsúlyozva, hogy a ref. collegiumokból kikerülő ifjak, mint lelkészek ha
