Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-09-11 / 37. szám

tések tanyájává lenni is engeded, ha soha fel nem buzdulsz, soha nem lelkesedel s előírt kötelességeid teljesítésén kívül egyetlen lépést sem teszesz is gyülekezeted előmenetele és felvirágoztatása érdekében: az mind nem jő számításba ; derék pap vagy, ha irodai munkáidat hibátlanul elvégezted. Nem csuda, ha sokan megízetlenülnek közülünk és kedvöket veszítik azon a pályán, melyre egykor, a papiros-korszak megteremtése előtt, szent lelkesedéssel léptenek.* E keserű szavak elburkolt jelentésükben is nagyon sokat mondanak. Azt, hogy Erdély református papságát megöli a betű, az irodai munka, melyet a mindenható igazgató-tanács bölcsessége az elviselhetlenségig megszaporított. Mondja Szász Béla úr, hogy nem így van, hogy mese-beszéd, melyet egy, önmagával és a világgal meghasonlott pessimista pap, a hiszékenyek tévútra vezetése végett gondolt ki csupán. Bizonyítsa be, hogy nem való, amit ez az én öreg barátom állít és én bocsánatot fogok kérni, hogy levelének tartalmát s itt-ott szavait is, előbbi cikkemben felhasználni bátorkodtam. Szolgálok egy másik levéllel is, mely szintén világot vet a fennforgó kérdésre. ^Nem szeretem egyházi életünk újabb irányát. Valami rothadásszagot érzek Dániában. Legkitűnőbb papjaink egymás után vonulnak vissza gyülekezetük csendes körébe. Egyházmegyei közgyűléseinken semmi élet, semmi elevenség. Veterán iróink letették a tollat, alig egy-kettő van még, aki olykor-olykor megszólal s ezek hangja is csak kiáltó szó a pusztában. Hatalmasak vagyunk fenn, de erőtelenek alant. Magam is rég belefáradtam a sikertelen küzdelembe. Ár ellen úszni nem tudok, nem akarok. Az igazgató-tanács bölcs férfiakból áll, lássák: hová vezérelik anyaszentegyházunk hajóját. * Nem tudom, vájjon így áll-e a dolog? de ha így áll, akkor nagyon szomorú jelenség. Annyi sok kitűnő pap és író elnémulása közgyűléseken és a sajtóban nagy kárára válnék az erdélyi reformált egyháznak. Igen örvendenék, ha ennek az ellenkezője állana. Az igazgató-tanács túlságosan nagy hatalma, igen természetesen, néha-néha hatalmaskodásra is vezet. Bizonyítja ezt azon, talán Szász B. úr által is helyesnek nyilvánított rendelet, mely — ha nem csalódom — ezelőtt mintegy 4—5 évvel adatott volt ki az igazgató-tanács által s nem kevesebbet tartalmazott, mint azt, hogy az igazgató tanács eljárását, határozatait és rendeleteit a sajtó útján hirálgatni fegyelmi kereset terhe alatt tilos. E rendelet annak idején nagy resensust keltett az egész országban; egyházi és politikai lapjaink keményen felszólaltak ellene, mint oly tény ellen, mely páratlan a magyar reformált egyház történetében. Volt annyi bölcsessége az igazgatótanácsnak, hogy ezt a famozus rendeletet néhány hét múlva hatályon kívül helyezte, s ezzel a felzaklatott közvéleményt idejében lecsendesítette és megnyugtatta. De, mint történeti tény, ma is jellemző s mutatja, mi mindenre lehet képes egy túlságos hatalommal felruházott s csak collegialis felelősséggel biró kormányzó-tanács. Kérdem Sz. B. urat: nem így volt-e? És hogy a felelősségről nyilvánított nézetem se maradjon bizonyíték nélkül, álljon itt, egyebeket mellőzve, a következő eset. 1886-ban az igazgató-tanács konvertált az egyes gyülekezetek és kollégiumok vagyonát képező értékpapírokból mintegy másfél milliót, anélkül, hogy ez iránt az illető tulajdonosokat akár csak meg is kérdezte volna. A nyereség nem megvetendő összeg, körülbelül 150 ezer frt tőke és évenkénti 8500 frt kamat-többlet. A konversio végrehajtatott, s néhány hó múlva a kerületi közgyűlésnek jóváhagyás végett beterjesztetett. A közgyűlés persze, mint fait accompli-t, jóvá hagyni kényszerült. A cél valóban szép s a nyereség, nem tagadhatni, meglehetős nagy volt belőle. Sok és üdvös cél nyert ez által támogatást. A földhitelintézeti zálogleveleknek, úrbéri kötvényeknek stb. papirjáradékká átváltoztatása tehát nagy haszonnal járt. De tekintsük most már a dolgot a felelősség szempontjából. Tegyük fel, hogy a papirjáradék értéke, egy esetleges háború folytán tetemesen megcsökken vagy épen semmivé válik s ennek következtében az illető tulajdonos gyülekezetek és tanodák ezrekre, sőt százezrekre menő kárt szenvednek: ki fogja nekik ezt a kárt megtéríteni ? A felelősnek mondott igazgató-tanács-e r vagy annak csak igennel szavazott tagjai ? Hát honnan fizetnének meg ezek másfél millió forintot ? kivált, ha az esetleges devalvatiókor már a sír csöndes ölében aluszszák örök álmukat? Gondolkozzék erről Sz. B. úr és adja meg rá a kielégítő feleletet. Tehetnék még a >

S/.elid polémia*-nak több pontjára észrevételt, főként ha azt akarnám, hogy fejtegetéseinek minden túlzására és botlására visszhangot adjak. De részint azért, mert már is nagyon érzem a helyzet azon viszszásságát, hogy ellenfelem és én két külön malomban őrölünk, mikor két különböző lap hasábjain foly köztünk a csata; részint azért, mert a polémia elvi jelentőségű botlásaira a fennebbiekben megtettem észrevételeimet: véget vetek a visszhangnak két rövid megjegyzéssel. Elsőben a tisztelt olvasót kérem fel arra, hogy szakítson magának időt és alkalmat, olvassa el a codificatiónak most már (az erdélyi kerület jegyzőkönyvében) megjelent hivatalos szövegét,