Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-09-11 / 37. szám
hasonlítsa össze az én cikkeimmel és a Sz. B. úr polémiájával és akkor Ítéljen közöttünk. ítélje meg: alkalmazkodott-e Erdély az egyetemes magyar egyház alkotmányához úgy, a mint az a zsinati törvény világos intentiójából és az unió természetéből folyólag tőle jogosan megvárható? ítélje meg: engedett-e Erdély ama merev jSpecialitásc -okból, melyek egyházszervezetét a többiekétől annyira elválasztották? érvényesítette-e a képviselet és a paritas eszméit, mint a melyek a többi egyházkerületek alkotmányának sarkalatos elvei? S ha ez összehasonlításból azon meggyő- I ződést meríti a szíves olvasó, hogy Erdélyben ! mindezekből semmit nem érvényesítettek s a codi- j ficatió jobbára az eddigi különleges állapotot vitte törvénykönyvbe: akkor én azon megnyugtató tudat ban maradok továbbra is, hogy a ^Codiíicatió^-ról Írott cikkeim valóságot tartalmaztak, bármily éles támadásokat provokáltak is azok Kolozsvártt. Nyugodt önérzettel kimondhatom, hogy az erdélyi codificatiót lehető tárgyilagossággal ésjóakaratú ügyszeretettel kívántam e lap olvasóival megismertetni, úgy vélvén, hogy némi szolgálatot teszek vele a közügynek, ha erdélyi testvéreink e nagy fontosságú munkájáról és annak értékéről tájékoztatom a nagy közönséget. Megengedem, sőt egészen természetesnek találom, hogy miután az ismertetés alapjául szolgáló anyagot nem a hivatalos törvénykönyvből merítettem, mely akkor még nem volt nyilvánosságra bocsátva, hanem az igazgató-tanács által elfogadásra ajánlott javaslatból, a kodifikáló gyűlésről megjelent tudósításokból s egy pár erdélyi paptársam informatiójá- j ból szedegettem össze: megengedem, hogy egy s más aprólékos dologban tévedtem, a mint ez a források hiányossága mellett oly egyénre nézve, ki közvetlen tapasztalatból nem élheti bele magát az erdélyi egyházalkotmány specialitásokkal rakott szövevényeibe, egészen természetes is. De hogy én szándékosan elferdítettem volna a valóságot s célom lett volna compromittálni vele az erdélyi egyházkerületet — a mint ezt a ,Prot. Közlöny* vezércikkezői állítják: azt határozottan tagadom és ezennel kereken visszautasítom. A másik megjegyzésem tisztelt ellenfeleim magatartására vonatkozik. Zokon veszik, hogy a Dunamellékről beleszólnak a dolgaikba, mint- | egy ,ne nyúlj hozzám virágának kívánják tekintetni az erdélyi ügyeket s már előre tájékozatlannak és tudatlannak bélyegeznek minden nem ( erdélyi embert, ki ügyeikbe mer avatkozni. Én jól tudom, hogy ez Erdélynek régi bibéje s azt is elismerem, hogy az unió előtt volt is némi jogosultsága e zárkózottságnak s az ebből folyó beteges érzékenykedésnek; de a zsinati törvény óta, Erdély csak olyan kiegészítő részévé válván a magyar ref. egyháznak, mint akár a Dunamellék, az ily különleges kívánalmaknak ideje és jogosultsága lejárt. Különben is csak az elfogultság mondhatja azt, hogy valamely egyházkerület ügyeinek intézését csak ^hazulról* lehet helyesen megítélni. Hangzott már innen a Duna mellől nem egyszer helyes intőszó az erdélyi testvérekhez, pl. hogy egyebet mellőzzek, a collegiumok s különösen a nagy-enyedi főiskola vagyonkezelésének akkor nagy port vert kérdésében; de Erdélyből akkor is az volt rá a visszhang: hallgassatok, nem értetek ti ahhoz, nem ismeritek az erdélyi különleges viszonyokat; pedig később szórói-szóra bekövetkeztek a financialis zavarok, a nagy bukás, mit az akkori ^ tájékozatlan* és >tudatlan* cikkező előre megmondott. Az én ^tájékozatlanság*-ómban is lehet valami igaz s épen azért készséggel elmegyek a Sz. B. úr által számomra ajánlatba hozott ^póttanfolyam*-ra, mert tanulni mindig szerettem; csak arra kérem a póttanfolyamot rendező egyházi főhatóságot, hogy míg én a dunamelléki és erdélyi egyházkerületek alkotmányos szervezetét tanulgatom (professorom valószínűleg nem Sz. B. úr fog lenni), addig az engem nagy garral leckéztető szelíd polemikus urat is szíveskedjék a rögtönzött póttanfolyamra berendelni, hogy néhány órát vegyen az igazságszeretetnek és szerénységnek nehéz, de az egyházi életben kiválóan szükséges tudományából. Addig is béke velünk! Dunamelléki. A vasárnap megszentelése. Vallásos életünk betegségének egyik jelenségével foglalkozandó, tollamat nem azon feltevéssel vettem kezembe, mintha ezen sorok a ráolvasás varázs-erejével bírván, a kórságos állapotnak, habár csak egy kevés részét is beszüntetnék, vagy hogy úgy volnának szerkesztve, mikép a bennük lefektetett eszmék és gondolatok egyikének, másikának ki- vagy bezárásával, az Öszszeműkodő motorok romboló hatása azonnal megállíttathatnék. Az ilyen forma feltevésektől távol, messze állok, ily önámításra sem eléggé hiúnak, sem eléggé együgyűnek nem érzem magamat. Célom nem egyéb, mint az egyháziasság szervezetét minden oldalról erősen megtámadó bántalmak egyikére ismételten odairányozni a vezérférfiak nagybecsű figyelmét, hogy ők a baj, a betegség symptomáinak felismerése és tanulmányozása után, a szükségesnek mutatkozó intézkedéseket megtegyék; mi pedig — a Krisztus anyaszentegyházának egyes helyeire rendelt őrállók — ez esetben mondhatnám betegápolók — a nagytudományú és tekintélyű doktorok s más hivatott szakértők együttes tanácskozmányukban megállapított rendelvényei pontos lelkiismeretességgel végrehajtsuk, hogy ekként a mindinkább terjedő kóranyag — ha rögtön el nem távolítható ís — legalább pusztító hatása némi részben ellensúlyoztatván, a ragály lokalízáltassék s a jövő nemzedék vérébe át ne egye magát.
